36.-37.-38.- Epilógus

 

Harminchatodik fejezet

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

A tévé megy, én pedig a kanapén ülök Raine egyik melegítőjében, és fél szemmel nézem a műsort.A melegítőnek Raine illata van.Minden az ő illatát árasztja, és már attól félkemény vagyok, hogy eszembe jutnak a csókjai, az érintései.

Minden, amit mondott. Minden, amit éreztetett velem.

De minél tovább ülök itt, annál inkább behatol a külvilág a gondolataimba. Hétfő reggel van, Raine dolgozik, én pedig a saját kétségeimben vergődöm.

Nem Raine-ről. Furcsa módon már nem kételkedem benne. Bízom benne. Hiszek neki. Amikor azt mondja, hogy azt akarja, hogy itt legyek, nem hazudik, és én... hiányzik, hiányzik, mióta ma reggel elment.

Homlokomat ráncolva nézem a tévétés az erőszakról szóló híreket valahol a világban. Raine-t akarni egy dolog. Ez az új érzés a mellkasomban, valahányszor rá gondolok, más. Mélyebbre hatolt, mint bármi, amit valaha is éreztem életemben.

A kanapén heverészve megkeresem a távirányítót, és kikapcsolom a tévét.A kezemmel végigsimítok az arcomon. Oké, Jason, ne pánikolj. Nem nagy újdonság, hogy törődsz RaineStormmal. És ha ez az intenzitás megijeszt, akkor így jártál.

Aggódj a rossz dolgok miatt, ne a jó dolgok miatt az életedben.

Rendben. Oké. Akkor térjünk rá a kételyeimre. Tudod, az a helyzet, hogy egész életemben prostituált voltam. Amióta az eszemet tudom, mindenesetre, és úgy tűnik, hogy azoknak az időknek vége.

Nem mintha hiányoznának.Megborzongok, és sóhajtva hátradőlök. Egy pillanatra sem. De ha nem fogok visszatérni ehhez, mint bevételi forráshoz, akkor most mit fogok csinálni? Miből éljen meg egy utcagyerekből lett prostituált diploma vagy egyéb képesítés és munkatapasztalat nélkül?

Fogalmam sincs.

És ez a legkisebb gondom.Még ha meg is bízom Raine-ben, ami kurvára igaz, mi van Simonnal? Persze, az orosz maffia elkapja.

Tényleg?

Megdörzsölöm a csupasz karomat, hirtelen megfagyok. Nem érdekel, ha a maffia péppé veri Simont. Ha valaha is újra látnám, az is túl korai lenne. De vajon el fogják-e kapni? Vajon minden rendben lesz, Raine és mindenki legjobb szándéka ellenére?

Talán a Klubban eltöltött idő,a súlyos lakatok és az erőszak, a tehetetlenség érzése és a kábítószerektől érzett mámor, ami miatt azt hiszem, hogy Simon elpusztíthatatlan.

A drogok. A kokain. A kurva életbe... Becsukom a szemem. Tudok élni nélküle.

Ugye? Élhetek anélkül a mámor nélkül. Mindig, amikor Simon elszakított ettől, megőrültem, de ezúttal itt van nekem Raine. Meg tudom csinálni.

És aztán ott van az is, amit Simon mondott a múltkor, hogy szemmel tart engem és a bandámat, és hogy mindig tudja, ki hol van éppen. Olyan dolgokra célozgatott, amikre nem akarok gondolni. Hazugságok. Kibaszott hazugságok.

Aztán eszembe jut, hogy Raine Simon után megy, és felülök, a szívem hevesen kalapál. Kussolj! Nem megy utána. Hanem a maffia. Ugye?

Talán azért vagyok ennyire kiakadva, mert nem hallottam sem Adamről, sem Mayleenről, sem azokról, akiket elküldtem. Persze, nem jutottam el odáig, hogy szerezzek egy másik telefont, de ők is üzenhettek volna az utcán. Ez olyan, mint egy hatalmas kínai suttogó játék. Igen, néha az információ összekuszálódik az adás-vétel során, de tudnám, ha épségben célba értek.

Nem igaz?

Baszki. Nem bírok tovább ülni, felpattanok, és a konyhába megyek. Raine azt mondta, hogy bármit ehetek, ami a lakásban van, és a gyomrom korog, de anélkül csukom be a hűtőt, hogy bármit is megfognék.

Helyette a konyhaasztalnál ülök,és kinézek az ablakon a szürke égboltra. Úgy döntök, hogy ez az egész napos ücsörgés miatt van. Nem vagyok ehhez hozzászokva, egy meleg, kényelmes lakás, és semmi dolgom. Nincsenek nehézségek, amelyek lekötnék az agyamat, nincs éhség, hideg és fájdalom, amelyek elterelnék a figyelmemet. Még a zúzódásaim is sárgulnak már, és kezdenek elhalványulni. A vágások, amiket szereztem, gyógyulnak, csak néha viszketnek.

Ez egy jó élet.Egy kellemes kis szünet. Élveznem kell, amíg találok valami munkát, és elkezdek hozzájárulni a költségekhez.

És nézz rám, nem borulok ki, elfogadom, hogy valószínűleg itt fogok élni, Raine-nel. Nézz rám, ahogy mosolygok a gondolatra.

Jézusom. Kuncogva nézek körül a szép kis konyhában, és eszembe jut, hogy Raine-t megcsókoltam a pultnál. A szobák nagy részét már bejárattuk. Ezt nem, még nem.

Azt hiszem, hogy ettől olyan lesz, mintha otthon lennék, nem? Az egész bejáratás.

Minden rendben lesz, úgy döntök. Minden. Minden rendben lesz. Csak ne aggódjak annyit. Egyszerre csak egy napot kell megélni. Simon távozásával annyi minden lehetséges, amit évek óta nem mertem remélni. És Raine-nel az oldalamon...

Forróság kúszik fel a nyakamon, és mosolygó számra dörzsölöm a kezem. Igen, Raine-nel együtt... megtanulhatok boldog lenni.

 

* * * *

 

Késő délután megszólal az ajtócsengő, miközben a ruháimat és kevés holmimat bámulom, amelyek Raine ágyán hevernek, még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez a mi ágyunk, és próbálom eldönteni, mi az, ami még megmenthető.Vannak olyan alkalmak a normális emberek életében, amelyek feszülős, csillogó felsőket kívánnak?

Megvakarom a karomat, az ott lévő hegeket, és megborzongok. Csitt, kicsi baba, csitt... Istenem, ez az altatódal örökké kísérteni fog.Néha azt kívánom, bárcsak emlékeznék, mi történt velem, miért vagyok kívül-belül sebhelyes. Ki énekelte nekem azokat az istenverte szavakat.

De más napokon hálás vagyok, hogy nem emlékszem. Itt az ideje, hogy tiszta lappal induljunk. Újrakezdeni. Elengedni a múltamhoz való kötődésemet, és a jövőbe nézni.

Raine-nel.

Újra csengetnek,sóhajtok, és kisétálok a hálószobából, hogy kinyissam az ajtót. – Elfelejtetted a kulcsod? – kiáltom vigyorogva, ahogy kiérek a folyosóra. – Egy pillanat!

A biztonság kedvéért gyorsan bekukkantok a kukucskálóba, és kétszer is megnézem.A fickó öreg, a haja és a szakálla őszülő, de van valami ismerős a szemében.

Hátralépek az ajtótól, a bőröm megborzong.

– Nyisd ki az ajtót! – kiáltja a férfi a túloldalról. – Vagy én magam nyitom ki.

A picsába. Visszahátrálok a hálószoba felé, aztán meggondolom magam és bemegyek a konyhába. Kések. Kell egy kés.Átfut az agyamon a gondolat, hogy felhívom Raine-t, de már a konyhában vagyok, és a lakás ajtaja úgy zörög, mintha ki akarna szakadni a zsanérokból.

A kurva életbe. Kinyitok egy fiókot, aztán egy másikat, egy pengét keresek. Megragadok egy ígéretesnek tűnő kést és a nappaliból érkező csattanás elkúrja a koordinációmat, és elejtem.

– Gyere elő, gyere elő, bárhol is vagy! – kiáltja a férfi. – Gyere elő, Jason!

A rohadt életbe. Mi a faszom?

Amikor a fickó megjelenik a konyhaajtóban, hátralépek, és a pultba ütközöm. Nincs hová mennem.

– Ki a fasz vagy te? – suttogom. – Mit akarsz? Simon küldött?

Olcsó fekete esőkabátot, farmert és kopott félcipőt visel.A szemei folyton mozognak, és a kezei remegése elárulja, hogy vagy fél, vagy be van lőve.

– Az biztos. Jó pénzt fog fizetni érted is, pénzt, amit a fiaim túl fukarok voltak átadni, még akkor is, amikor megígértem nekik, hogy bántani fogom a hozzájuk közel állókat. Önző dolog, nem gondolod?

Nem tudok megszólalni, a földbe gyökerezem.A szentségit, biztos csúnyán elkúrtam egy előző életemben.

– Igen. – Megfordul, hogy az ajtó felé nézzen. – Nézd, milyen fukar a fiam. Olyan zárba kellett volna beruháznia, amit nem lehet egy hitelkártyával feltörni. Aztán megint..., ha akkoriban tudtam volna, hogy buzi, megöltem volna... én magam öltem volna meg.

Atyaég, ez őrült. Gyorsan behajlítom a térdem, a földön heverő késért nyúlok, még akkor is, amikor a szavai értelmet nyernek, és rájövök, hogy ki is ő.

Raine apja.

– És ez a te hibád – mondja, és visszafordul felém, miközben megragadom a kést. Sziszeg, amikor meglátja, és felemel valamit, rám szegezi. Egy kis pisztoly, fekete és csillogó. – Tedd le azt a kést, te fasszopó. Azt hiszed, meg tudsz ölni?

– Ne – suttogom, és a kés kiesik az erőtlen ujjaim közül, és végigcsúszik a padlón – Kérem. Nem teszek semmit. Tegye le a fegyvert.

Ehelyett kioldja a biztosítószerkezetet, a kattanás túl hangos volt, és lecsúsztatja az ujját a ravaszra. – Azt hiszed, meg tudsz állítani? Te és a fiaim, sosem gondoltátok, hogy meg tudom csinálni, ugye? Azt hiszitek, hogy egy vesztes vagyok, mindig adósságban, mindig mások mögött lemaradva. – Önelégült vigyorral az arcán felém lendíti a fegyvert, én pedig összerezzenek. Jézusom, az a valami bármelyik pillanatban elsülhet, és nem tetszik az őrült csillogás a szemében. – Mindannyian azt hittétek, hogy nem vagyok igazi férfi, hogy nem tartom be, amit mondtam.

Láttam már utcai lövöldözést. Kétlem, hogy bárki is túlélte volna.

– Kérem – suttogom újra, fojtott hangon. – Kérem, tegye le a fegyvert.

Ehelyett azonban felemeli a fegyvert, és rám szegezi. – Hadd lássam, ahogy csúszol-mászol – mondja, miközben az ujja megfeszül a ravaszon.

Ó, baszki. Térdre ereszkedem, egyik kezemet a fémasztal lábához szorítom, hogy stabilizáljam magam, de az kurvára megadja magát, és az asztal pont rám borul.

Az utolsó dolog, amit hallok, a pisztoly durranása.

Harminchetedik fejezet

Raine

 

Fordította: Aemitt

 

– Hol a pokolban van? – követelem.

Ocean hátrabillen a sarkán, kezét zsebre dugja. – Itt lesz.

Tényleg? Úgy tűnik, az öregünk nem siet a találkozásra. Állunk a szürkületben, az égből hó kavarog, és ott van az a szörnyű rossz érzés a zsigereimben, ugyanaz, amit mindig éreztem, amikor Jason megsérült.

De Jason jól van, otthon. Nem is tud erről.Nem is szükséges.Ez egy gyors találkozó lesz, aminek az a célja, hogy megnyugtassa a kedves öreg apánkat, biztosítsa, hogy megkapja, amit akar, vagy megfélemlítsük, hogy békén hagyjon minket, és esetleg kiderítsük, ki a kapcsolata a Klubbal.

– Senki sincs itt – mondja Riot,és visszasétált a sikátorból, két testes barátjával a nyomában. Hópelyheket söpör le a válláról. – Biztos vagy a helyben és az időben?

– Felhívom – mondom, de Ocean megelőz, és előveszi a mobilját és megkeresi a számot. – Valami nem stimmel. Miért ültetne fel bennünket?

– Ti mehettek – mondom Riotnak és a barátainak. – Ez nem a ti harcotok.

– Nem érted – feleli Riot, rám szegezve szürke szemeit. – Ez bizony az én harcom. Ez személyes ügy.

– Miért?

– Ez a Simon Gomez,akivel apád összebarátkozott, a prostituáltakra gerjed. Én pedig escortként dolgoztam.Szóval itt van ez, és itt van ez az egész maffiaügy, és addig nem megyek el, amíg ezt nem rendezzük.

Hűha, oké. Bólintok, és nézem, ahogy visszaballag a barátaihoz. Érdekes.

Miközben Ocean felhívja az öregünket, én előveszem a telefonomat, és hazatelefonálok.Fogalmam sincs, miért érzem úgy, hogy ellenőriznem kell Jasont, de az érzés jelen van.

És amikor csak csörög és csörög, de nem veszi fel, a gyomrom összeszorul.

– Hé, Shun! – A bátyámra pillantok, aki a telefonját bámulja.Újratárcsázik, és felvonja a szemöldökét. – Apa tudja, hogy hol lakom?

Elfintorodik. – Gondolom. Igen, azt hiszem. Miért?

Hát persze, hogy tudja. Elvégre a lakásom az Oceané volt, és nem is olyan régen még megbízott bennük.

Kiszárad a torkom. – Megfenyegetett, hogy bántani fogja azokat, akik fontosak nekem, ha nem fizetek. És én nem fizettem. Ahogy te sem.

– Miről beszélsz? – kérdezi Zane, közelebb lépve, mohawkja fekete árnyékot vet a gyenge utcai lámpafényben.

– Az apánk egy piti csaló – mondja Ocean, és leereszti a telefonját. – Azt akarod mondani, hogy elrabolná Jasont, és váltságdíjat kérne érte? Ez nem egy film, R. Nem lenne hozzá mersze, akárhogy fenyegetőzik is.

Nem lenne?

Megint hazatelefonálok. – Jason nem veszi fel a telefont.

– Valószínűleg zuhanyozik. Vagy tudod, szarik. Miért aggódsz hirtelen ennyire?

– Nem tudom. Apa nem jelenik meg, Jason nem válaszol... Ez egy zsigeri érzés. Egy kibaszott rossz megérzés. – Hideg verejték csordult le a hátamon. – Valami baj van, ember. Egyszerűen tudom.

Riot és a barátai pillantást váltanak, de Zane csak bólint.

– Mindig bízz a megérzéseidben – mondja. – Az igazat mondja, amit az agyad nem akar elfogadni. Menjünk.

Egy ideig csend van, miközben a szavai még mindig visszhangoznak a levegőben. A többi srác körénk gyűlik, elgondolkodva néznek.Vagy talán azt gondolják, hogy túlzásba estem.

Kit érdekel? – Nézd, én hazamegyek, megnézem, hogy van Jason. – Még akkor is, ha ez bebizonyítja, hogy őrült vagyok. Kurvára nem érdekel.

Aztán Asher megszólal. – Itt úgysem lehet mit csinálni. Gyere, nézzük meg, hogy Jason jól van-e.

És elindulunk.

 

* * * *

 

Talán beteg vagyok.Lehet, hogy amit a zsigeri megérzésnek gondolok, az ételmérgezés. Azok a mini burritók, amiket ma ettünk a Collateralban, gyanúsnak tűntek. Ahogy leparkolok az épületemmel szemben, kezdem magam kibaszottul hülyén érezni, amiért mindenkit iderángattam.

Ocean kimászik a kocsijából, és odajön, amikor becsapom az autóm ajtaját. – Felhívtam Kaylát. Jól van.

Rendben. Az egész az én agyam szüleménye.

– Srácok, haza kéne mennetek – mondom,tarkómat dörzsölöm, a forróság a fülemet súrolja. – Biztos vagyok benne, hogy Jase is jól van.

– Jase, mi? – A bátyám ferdén rám vigyorog és a mai kiábrándító eredmények ellenére is viszonzom a vigyorát.

– Kussolj! Csak... – A többiekre pillantok, akik leparkolnak a kocsikkal, és készülődnek, hogy csatlakozzanak hozzánk. – Nem tudom, mi bajom van ma.Srácok ,menjetek haza.  Semmi okotok, hogy feljöjjetek velem.

– Itt vagyunk – kiáltja Tyler, ahogy Zane-nel és Rafe-fel közeledik. – Riot és a haverjai a sikátorban maradtak, hátha az öreged mégiscsak felbukkan. Dylan és Ash úgy döntött, hogy ők is maradnak, biztos, ami biztos. Mehetünk?

– Srácok, nézzétek... – dühöngök. – A korábbiakról.

– Figyelj, R, menjünk fel – mondta Ocean, és megütögeti a vállamat.–Jason valószínűleg tévét néz, és halálra unja magát. Csak köszönünk neki, és már megyünk is. Nem lesz semmi baj, és már itt vagyunk.

Azt hiszem, igaza van. – Erre. – Az épület bejárata felé mutatok, és mutatom az utat, remélve, hogy Jason fel van öltözve.

Nagyot nyelek, és egy meztelen Jason képe cikázik az agyamban, miközben a lifttel felfelé megyek a lakásomra Ocean és Rafe társaságában. Lefogadom, hogy a srácoknak még csak a szemük se rebbenne, ha egy félmeztelen fickó a lakásomban lustálkodna. Én vagyok az, aki teljesen felizgul a gondolattól.

A liftajtó kinyílik, én pedig kilépek, a kezem a zsebemben, a lakáskulcsot keresve.

– Baszki – zihálja Rafe, és csak ekkor veszem észre, hogy valami nincs rendben.

Az ajtóm tárva-nyitva van.

A pulzusom a fülemben dübörög. Mintha álom lenne, belépve nem úgy tűnt, mintha valami gond lenne, mintha valami nem a helyén lenne, de mégis a helytelen, rossz érzés egyre csak nőtt bennem mintha valamit elfordítottak volna bennem, mintha teljesen megfojtana.–Jason?

Egy szag éri el az érzékeimet, egy émelyítően édes, rezes szag,ami úgy vágódik belém, mint egy ütés. Képek villannak fel a szemem előtt, egy autó koszos belseje, Livvy nevetése, elmosódó házak, egy becsapódás. Vér. Nagyon sok vér.

– Jason! – futok, mielőtt észbe kapnék, átmegyek a hálószoba ajtajához, de ő nincs ott, sem a fürdőszobában... és belépek a konyhába.

A kurva életbe. Bassza meg!

Letérdelek, kezeim vérben fürdenek, nem kapok levegőt. A konyha közepén van elterülve, csukott szemmel, kísértetiesen fehér arccal, verejtékét bíborvörösre festve.

– Állítsd el a vérzést – sziszegi Tyler. – Hívd a mentőket.

– Rajta vagyok – mondja Zane.

Kezek jelennek meg a csőlátásomban.Egy összehajtogatott törülközőt nyomnak Jason lábához. Valaki megpróbál elrángatni, de én visszalökdösöm.

Életben van, látom a mellkasának enyhe emelkedését és süllyedését. Az egyik kezét fogom, és az jéghideg.

– Nem lehetett régen – suttogja Zane.

– A mentő már úton van – motyogja Rafe.

– Úgy tűnik, magánál volt, miután eltalálták.Megpróbálta magát a telefonhoz vonszolni. A golyó először az asztalba csapódott, lelassult. Ez a szerencse.

Akármit is jelentsen ez. Szerencsés?És mi a faszért suttog mindenki?

Vagy talán mégsem. A hangok elnémultak. A színek elhalványultak.A világ fekete-fehérré vált.

– R, velem vagy? – Valaki megráz. Ocean. – Lélegezz, ember.

– Én tettem ezt. – Baszódjon meg a légzés. – Kurvára én csináltam.

– Nem, nem te voltál. Raine, figyelj rám! – A bátyám keze a vállamon, és még egyszer megráz. – Ez nem Livvy. Ő él. Harcolni fogunk érte.

– Harc? – fuldokolva ugatásszerűen felkacagok. – Meglőtték.Mibe fogadjunk, hogy az apánk lőtte le? Hogy küzdjek...?

– Beszélj hozzá, R. Ne hagyd, hogy kicsússzon a kezedből. Ha élve eléri a kórházat, jó eséllyel túléli. Mondd meg neki, hogy harcoljon. Rád hallgatni fog, kistesó.

Itt maradt, hogy apám megtalálja, mert hallgatott rám.Ez mind az én hibám. De a sürgetés Ocean hangjában végre felpezsdít.

– Rossz a helyzet, ugye?

– Nem tudom. Rengeteg a vér, és eszméletlen. De életben van.

Igen, él. És ha ez az én hibám, akkor biztos vagyok benne, hogy megküzdök érte a halállal. A düh átszivárog a sokkon keresztül, felforrósítva a mellkasomat.

Átkozott legyek, ha hagyom, hogy őt is elvegyék tőlem.

 

* * * *

 

Az út a kórházba még álomszerűbb. Valahogyanmegengedik, hogy bent üljek Jason mellett.Nem hiszem, hogy elengedtem a kezét, mióta beléptem a lakásba, és a saját vérében fekve találtam. A másik karjába most infúzió folyik, plazmával, folyadékkal és Isten tudja, még mivel.

Nézem, ahogy a mentősök megtisztítják és bekötözik a sebet,hogy Jason kényelmesen érezze magát, és imádkozom valami Istenhez, akit Livvyhalála óta elfelejtettem, hogy élje túl.

Bármit megtennék. Bármit. Kérem. Feladom magam, feladom a lelkemet. Megbocsátok Simonnak. Megbocsátok az apámnak. A pokolba is, magamnak is megbocsátok, ha ez kell. Bármi is kell a csodához.

Élnie kell. Azt hiszem, megszakadt a szívem.Olyan, mintha a mellkasomat felnyitották volna egy légkalapáccsal, és az ütem megtört volna.

– Jase. Maradj velem. Gyerünk, maradj velem. – A szám kiszáradt, a hangom rekedt, mert újra és újra elismétlem ezeket a szavakat. – Nem tudom... nem tudom ezt nélküled csinálni. – A hüvelykujjaimmal megdörzsölöm a hideg ujjperceit. – Hallasz engem? A rohadt életbe, Jase, nem hagyhatsz itt engem.

A mentőautó himbálózik, amikor valahová befordulunk. A mentős ellenőrzi a folyadékkal teli zacskót. Az arca rezzenéstelen. Vagy szomorú?

– Figyelj rám – mondom Jase-nek, és összetört szívem fáj, ahogy a vértelen arcát bámulom. – Nem mehetsz el. Egy életre szóló ölelést ígértem neked, és ebből nem szállsz ki ilyen könnyen. Maradsz, Jason Vega, mert szeretlek, és kurvára nem engedlek el. Jobb, ha hallgatsz rám.

A mentő megáll, én pedig a keze fölé hajtom a fejem, könnyeim lefolynak az arcomon.A pokolba is, nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára.

És nedves arcom alatt megrándulnak az ujjai. Egy alig észrevehető mozdulat, egy simogatás, és felemelem a fejem, azt várva, hogy kinyílnak a szemei.

Semmi sem változott. Még mindig nincs magánál, de tudom, mit éreztem. Ez elég ahhoz, hogy reményt adjon nekem.

 

* * * *

 

Izmot ért sérülés.

Semmiségnek hangzik, de valójában elég nagy sérülés. Egy kibaszott lyuk van a combján, a combcsontja eltört, rengeteg vért vesztett... és igen, Rafe-nek igaza volt. Egyetlen nagy artériát sem talált el, és ez rohadt nagy szerencse.A golyó a zuhanó asztalnak csapódhatott, veszített valamennyit a sebességéből, majd áthatolt Jasonön, és valahol a konyhámban csapódott be.

Ha nem akkor értünk volna haza, amikor hazaértünk, ha egy kicsit elkéstünk volna, már halott lenne a vérveszteségtől.

Megborzongok, és megdörzsölöm a karomat. Most hozták ki a műtőből. Várom, hogy behívjanak, amikor felébred.

Többen ülnek a váróteremben, halkan beszélnek. A DamageBoyz. Az InkedBrotherhood.

Jesse Lee.

Ott áll, a falnak támaszkodva, általában napbarnított bőre sápadt. A csaja, Amber fogja a kezét. Ijedtnek tűnik. Ő és Jason barátok, évek óta ismerik egymást. El sem tudom képzelni, mit érezhet.

Jasont sokkal rövidebb ideje ismerem, és mégis annyira rettegek, hogy nem tudom rávenni a szívemet, hogy lelassítsa az őrült zakatolást. Amíg Jason ki nem nyitja a szemét és rám nem néz, amíg haza nem megy velem, addig nem hiszem, hogy eléggé megnyugszom ahhoz, hogy egyek vagy aludjak.

A bátyám azonban úgy gondolja, hogy igen, mert megpróbál újra a kezembe nyomni egy szendvicset és egy kávét. – Enned kell valamit – ragaszkodik hozzá. – Egész éjjel itt voltunk. Ha elájulsz mellettem, Istenre esküszöm, R, úgy teszek, mintha nem is ismernélek.

Ez a fenyegetés áthatol a ködön,ami tegnap este óta nem szűnt meg. Elfogadom a felkínáltakat, még akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy most már bármit is le tudok nyelni. A kávé illatától hánynom kell.

– A rendőrség keresi apát – mondja Ocean. – A maffia pedig épp most csap le a MC-re, miközben mi beszélgetünk.

Tökmindegy. Nem érdekel. Leszarom.

Cserbenhagytam Jasont.

– Minden rendben lesz – mondja Ocean, én pedig megrázom a fejem.

– Én akartam – kezdem, majd abbahagyom. Megpróbálom újra. – Gondoskodni akartam rólad. És Jasonről. Hogy valaki legyek, akire számíthatsz, aki fedez téged, és aki biztonságot nyújt. – Megdörzsölöm az égő szememet. – Olyan akartam lenni, mint te. Te mindig gondoskodtál rólam.

– Hahó. R! – Átkarolja a vállamat, és kicsit megráz. – Nézz rám. Nézz rám, mondom. Megtettél minden tőled telhetőt. – Amikor a homlokomat ráncolva felnézek rá, találkozva a tekintetével, felsóhajt. – Mindannyian megtesszük a tőlünk telhetőt. Cserbenhagytalak, amikor elküldtelek az őrült nagynénénkhez, amikor azt hittem, hogy megmentelek. Néha az élet nem a mi kezünkben van. Elhoztad Jasont az utcáról, és hozzánk fordultál segítségért, én is pontosan ezt tettem volna. A többit nem tudtuk megjósolni.

Félrenézek. – Nem számít. Jasont lelőtték. Lehet, hogy meghal, és én...

– Nem. – Erősebben szorít engem. – Ne így gondolj rá. Jason túl fogja élni. És nincs mit sajnálnod. Te vagy a legjobb testvér, akit valaha is kívánhattam volna, és fogadok, hogy barátként és pasiként is fantasztikus vagy.

Remegő lélegzetet veszek. Be kell fejeznünk a beszélgetést, különben szétesem. Kibaszottul kizárt, most nem.

Egy orvos közeledik felénk, én pedig felállok, és homályosan észlelem, hogy a kávé kiesett a kezemből, és a padlóra fröccsent.

– Van valami hír?

– Maguk Jason Vega családja? – kérdezi, és mindannyian bólintunk. – Nos, a műtét jól sikerült. Sikerült eltávolítanunk a csontszilánkokat, helyretenni a combcsontot, és megállítani a vérzést. Az életjelei erősek. Egy súlyos fertőzéstől eltekintve arra számítunk, hogy teljesen felépül, természetesen fizioterápiával és megfelelő pszichológiai támogatással.

Természetesen.

Ott állok, szótlanul, lélegzetvisszafojtva, félek megmozdulni, hátha ez nem a valóság.

– R. Rendbe fog jönni. – A bátyám megragadja a karomat, és magához ránt. Gondolom, az ölelés családi hagyomány. – Most már megnyugodhatsz. Nem lesz semmi baja.

Megveregeti a hátamat, de még mindig zsibbadt vagyok, így alig érzem.

– Láthatom? – Elhúzódom Oceantól, hogy ismét az orvos felé forduljak. – Doki, láthatom őt? Ébren van?

A homlokát ráncolja, és rájövök, hogy a többiek körülvettek minket.

– Jelenleg csak egy valaki mehet be – mondja a doki. – Nem hagyhatom, hogy mindannyian bemenjenek és…

– Csak ő – mondta Ocean, és finoman előre lökött. – A pasija. A többiek várhatnak. – Amikor visszapillantok rá, rám kacsint. – Add át üdvözletünket, kistesó. És még ne molesztáld, ne feledd, hogy megsebesült. Légy gyengéd.

Így hát nyilvánvalóan felmutatom neki a középső ujjamat, és követem az orvost, hogy meglátogassam a pasit, aki a szívem darabkáit tartja a kezében.

Remélem, ő is gyengéden bánik majd vele.

 

* * * *

 

Túlságosan sápadt.A keze hideg, amikor az enyémbe veszem, de a feje felém fordul, a szemei sötétek, résnyire nyílnak.

Homlokomat a kézfejéhez szorítom, szavakat keresve. – Jase...

Meg kellene kérdeznem, hogy jól van-e?A lába gipszben van, alatta véres géz látszik. Úgy néz ki, mint aki két lépésre van a haláltól. Kurvára nincs jól.

– Helló! – A hangja vékony, csak egy leheletnyi. – Nézz rám.

Megrázom a fejem, de felnézek, és találkozom a tekintetével. – Megígértem, hogy vigyázok rád. Mondtam, hogy bízz bennem. És majdnem meghaltál miattam.

– Nem a te hibád.

Igen, persze. – Az apám volt az, ugye? – Aprót bólint, én pedig az arcomba harapok, hogy ne üvöltsek fel a dühtől. – Elbasztam. Azt hittem, hogy ura vagyok a helyzetnek. Egy kibaszott idióta vagyok. – Elengedem a kezét, és felállok, rendbe kell szednem a gondolataimat. – Ez az én hibám.

– Nem. – Megragadja a kezemet. – Ne menj el.

Zihál, azok a kifejező sötét szemek csillognak.Ez megállít engem.

– Jase...

– Ne – zihál –, ne akard, hogy felkeljek – még egy sziszegő lélegzetvétel –, és utánad menjek, vagy esküszöm, lehánylak. – Megrántja a kezemet, ezúttal kisebb erővel. Aztán, még halkabban – Ne hagyj el.

Úgy csapódik belém, mint egy téglafal.

– Nem megyek sehova. – Visszaereszkedem a kemény, műanyag székre. – Különben is, nem tudsz felállni. Eltört a lábad.

– Tényleg? – Lehunyja a szemét, és még jobban elsápad. – Francba! Mi történt?

– Nem emlékszel?

Homlokráncolva néz rám. – Az apád lelőtt.

– Így van. – Túl erős a vágy, hogy összetörjek valamit. Az arcom belsejébe harapok, hogy visszanyerjem az önuralmamat. – Majdnem megölt téged, mert rosszul kezeltem a dolgot.Többet kellett volna mondanom róla, a vele való találkozásról, gondolhattam volna, hogy tudja, hol lakom. Cserbenhagytalak.

Keze elszakad az enyémtől, én pedig elengedem, és lehajtom a fejem.

De aztán érzem az ujjait a hajamban, ahogy simogat. – Abbahagynád, hogy magadat hibáztasd? – suttogja, hangja rekedt és mély. – És ha nem... bocsáss meg magadnak. Mindannyian követünk el hibákat.

Fintorogva ráncolom a homlokom, a saját szavaim visszhangja visszaköszön. Ezt én mondtam neki, nem igaz? A szavak sorában, amiket később a lakásban, a mentőautóban suttogtam neki. A rögtönzött imáimban. Azt mondtam, hogy megbocsátok magamnak, ha ez azt jelenti, hogy ő rendbe jön.

Felemelem a fejem, és az ujjai az arcomra vándorolnak. – Meg tudsz nekem bocsátani?

– Nem kell megbocsátanom. Ez nem rajtad múlt – pislog, a szeme homályos a kimerültségtől. – Megpróbáltál megvédeni engem. Mindent megtettél. Reményt adtál nekem. Újra látni akartalak. Veled akartam lenni. Szóval, ne engedj el. – Megnyalja kiszáradt ajkait, és látom, hogy könnyek csillognak a szempilláin. – Szeretlek.

A fejem túl könnyűnek érzem, a mellkasom túl nagy a tüdőmhöz képest. Keserédes fájdalom hasít a gyógyuló szívembe. Ha szeret engem, ha hisz bennem...

– Nem engedlek el. – Elkapom a kezét, megfordítom, hogy megcsókoljam a tenyerét, és mosolygok rá. – Soha nem engedlek el, amíg csak akarsz engem, mert te, Jason Vega, hozzám tartozol.

Harmincnyolcadik fejezet

Raine

 

Fordította: Aemitt

 

Simon Gomez bandájának leszerelése egy csendes keddestén történt, néhány nappal azután, hogy Jasont véresen találtam a lakásom padlóján. A kórházban vagyok, Jason mellett, amikor Riot kinyitja az ajtót, és int, hogy menjek ki beszélgetni.

Az események utóélete nem szép. Lövöldözés volt, amikor megrohamozták a klubot. Az épület alagsorában, külön cellákban tartotta Simon a foglyokat, köztük Jason barátait is. Adam, Mayleen, Josie, Mikey, Mia és mások. Élve sikerült kijutniuk.

A nevek egyeztetéseJasonnel szívszorító. Ahogyan a takaróba kapaszkodik, ahogyan elfehéredik, a bánat a tekintetében, ez már túl sok. A világ összes ölelése sem tudja elvenni a fájdalmat, hogy mindent megtett, amit tudott, hogy megmentse őket, és ők pont ott végezték, ahol ő soha nem akarta, hogy legyenek.

Legalább jól vannak.Úgy tűnik, Simon csak egy újabb kártyalapként gyűjtötte őket, hogy kijátssza őket Jason ellen, és tényleg elgondolkodtató, hogy mi a fene baja van az unokatestvérével. Jason sem tudja. Beteges vonzalom? Valami más?

Mindegy, hogy mi az, legszívesebben szétverném Simon rohadt pofáját, bántanám, ahogy ő bántotta a pasimat, de esélytelen. A maffia értesítette a zsarukat az alagsorban lévő rabokról és a vérfoltokról, amik mindenütt ott voltak, ezért a rendőrség megrohamozta a helyet, de Simon Gomez?

Senki sem tudja, hová tűnt. Na, ez érdekes...

Időközben Jasont kiengedték a kórházból, én szabadságot vettem ki, sőt odáig mentem, hogy felmondtam a második munkahelyemet és kialakult köztünk egy rutin, amikor reggelente felsegítem az ágyból, kisegítem a vécére, be a zuhany alá, reggelit készítek, aztán beszélgetünk a jövőre vonatkozó terveiről, a velem kapcsolatos terveiről.

Aztán ebédet készítek, és a kanapén tévézünk, ahol átölelem és megcsókolom, amíg rám nem pislog azokkal a ragyogó sötét szemekkel, hogy emlékeztessem, mennyire szeretem.

Az elmúlt néhány napbanúgy tűnik, hogy a dolgok kényelmes ritmusba rendeződnek. Még mindig azon kapom magam, hogy időnként átnézek a vállam fölött, és Jason még mindig felugrik minden hangos zaj hallatán, de minden egyes nappal egy kicsit jobban megnyugszik, és kezdi elhinni, hogy mindennek vége. Simonnak, az MC-nek, az apám fenyegetéseinek és a veszélynek.

Segítek neki a mankóival és a lábán lévő teljes gipsszel, nézem, és gondolkodom. Veszélyben van? Ha igen, akkor megvédem őt, még ha ez az utolsó dolog is lesz, amit teszek.

De minden csendes.

Egyedül otthon hagyni őt egyelőre nem szerepel a terveim között, még akkor sem, ha a DamageBoyz vigyáz rá. Még akkor sem, ha a zsaruk szemmel tartják az épületet. Kizárt dolog.

De egyre több nap telik el, és vissza kell mennem dolgozni.Ezért délutánra cserélem a műszakomat, hogy délelőttönként el tudjam intézni a kórházi időpontjait, és megkérem, hogy jöjjön velem a szalonba, és maradjon ott, amíg én a recepción dolgozom.

Igent mond. Miután a kórházban, majd a kis lakásban volt bezárva, úgy tűnik, izgatottan várja, hogy kijusson, még ha csak azért is, hogy a tetoválószalonban üljön.

– Elmehetnénk a parkba? – kérdezi milliomodszor, mióta elhagyta a kórházat. – Csak egy rövid időre.

– Ma nem lehet, Jase, sajnálom. – Látom, hogy az arca elkomorul. Úgy bánok vele, mintha nem számítanának az igényei, és ez összetöri az átkozott szívemet. Szar pasija vagyok most, de megvan rá az okom.

Ha igazam van. Ha nem, akkor csak egy hülye, paranoiás pasas vagyok.

Szóval perelj be. Azok után, ami történt, mit számít egy kis paranoia?

Ügyfelek jönnek-mennek, azInkedBrotherhood beugrik köszönni, testek kerülnek tetoválásra, kint esik a hó, és én komolyan megkérdezem magamtól, hogy megőrültem-e. Jasonnak ki kell jutnia, el kell felejtenie a múltat, boldognak kell lennie. A MC eltűnt, Simon pedig biztosan Texasba vagy Mexikóba menekült.

Túlságosan úgy hangzik, mint egy kurva tündérmese vége.

Ahogy az este lecseng, és az ügyfelek távoznak, a Damage művészei egyenként búcsút intenek, ahogy letakarítják az asztalaikat és távoznak, szúró érzés kerít hatalmába a lapockáim között és a tarkómban.

Valami furcsa zaj hallatszott?

Zavartan nézek fel a számítógép képernyőjéről, ahol a jövő heti beosztást ellenőriztem, és Jasonre pillantok, aki a tabletemen keresgél valamit, gipszes törött lábát maga elé nyújtva, egy másik székre támasztja.

Aztán megpillantom a sötétséget a szalon üveghomlokzatán kívül,a villogó autólámpákat és a járókelők sötét szellemekként szállingózó árnyait.

Semmi szokatlan. Ugye csak képzelődöm?

De ez a rossz érzés marcangol engem.

– Jase – suttogom, és megindulok felé. Ocean pultja mellett ül. Korábban a bátyám megmutatta neki, hogyan keveri a színeket a tetováláshoz. – Jason.

Felnéz, és én még mindig azon gondolkodom, hogy bízzak-e ebben a rossz érzésben, ami a gyomromban kavarog, amikor hallom, hogy a hátsó ajtó becsapódik.

És hirtelen tisztán tudom, hogy igazam van.

Ahogy megnyomom a riasztó gombját az íróasztal alatt, és megragadom a pisztolyt, amit egy halom papír alá rejtettem, miközben odasietek Jasonhoz, aki sápadt arccal fordul a hátulról jövő csattanó zajok felé, és sikertelenül próbál felállni. Úgy gondolom, hogy ez a zsigeri megérzés még sosem hagyott cserben. Zane-nek igaza volt.

Mert csak arra tudtam gondolni attól a pillanattól kezdve, a hülye seggfej apám lelőtte Jasont, hogy Simon rájön erre, és óvatos lesz. Elbújik. És bosszút tervez. Amikor a maffia nem találta meg, tudtam, hogy Jason után fog jönni, és utánam, mert ő egy megszállott rohadék, és mi lenne jobb hely, mint a szalon a nap végén, ahol egyedül lennénk, ő és én?

Lehúzom Jasont, Ocean kabinjában, és mindent megteszek, hogy óvatos legyek a törött lábával.Fehér, mint egy szellem, és reszket, de amikor lerakom a földre, és elkezdek felállni, a szorítása halálosan erős a pólómon.

Nem szólal meg, de rémült tekintete az enyémbe fúródik.

– Jason Vega! – dörren egy hang, és bár Simon Gomezzel még sosem találkoztam, semmi kétségem, hogy ő az, különösen, amikor Jason arca elszürkül. Úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. – Tudom, hogy itt vagy.

Közelebb hajolok Jasonhoz, kicsit megrázom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem ájult el. – Ne aggódj – tátogom neki. – Van egy tervem.

Újabb csattanások, kiabálás. Valaki szétveri a miénkkel szomszédos fülkét.

Jason összerezzen.

Tanultam egy-két dolgot az elmúlt hetekben.Meg tanultam tervezni, hogy a dolgok balul is elsülhetnek. És hogy legyen erősítésem.

De néha még erre sem lehet várni. Akkor nem, amikor valaki kiabálni kezd, és egy lövés dörren, amikor egy golyó keresztülmegy a fülkén, és elhalad Jason feje mellett.

A picsába is.

Lefeszítem Jason ujjait az pólómról és felállva felemelem a Rafe-től kapott fegyvert.Kikapcsolom a biztosítószerkezetet, és a fülke nyílása felé fordulok, éppen akkor, amikor egy magas, sötét hajú, sötét öltönyös fickó jelenik meg, fegyverrel a kezében.

Egy kibaszottul hatalmas pisztoly, amit egyenesen rám szegez. Ránk.

– Simon – sziszegi Jason a hátam mögül.

Meghúzom a ravaszt, és tüzelek.A golyó mellkason találja, hátratántorodik, és sötét szemei kitágulnak. Van bennük valami Jasonre emlékeztető – vagy talán mégsem. Nem akarok erre gondolni, miközben újra tüzelek, és kilököm a férfit a fülkéből.

Távol Jasontől.

Újabb golyók csapódnak a fülkébe, én pedig hátralépek, leguggolok, hogy megvédjem Jasont, mintha a golyók nem tudnának átmenni rajtam, de másra nincs időm.

Aztán kivágódik a bejárati ajtó, és máris itt az erősítés. A Brotherhood és a Damage embereielölről rontanak be, míg a zsaruk a terv szerint hátulról nyomulnak be. Újabb lövés dörren valahol a szalonban, aztán még egy, és utána már csak kiabálás és káromkodás hallatszik.

Aztán a bátyám és Jesse Lee betörnek a fülkébe,és mindkettőnket talpra ráncigálnak, hogy aztán egy olyan szoros csoportos ölelésbe rántsanak, hogy az már fáj.

– Istenem, mindketten jól vagytok, hála Istennek – mondja Ocean újra és újra, és Jesse halkan káromkodik az orra alatt, miközben Jason haját borzolja.

Jól vagyunk. Még soha nem lőttem le embert, és azt hiszem, hányni fogok, de egy pillanat alatt megtenném újra, ha valaki megfenyegetné Jasont.

Ekkor döbbenek rá, hogy ezúttal tényleg vége.Nincs mesebeli végkifejlet, nincs csodaszer.

Ez a vég véres és valóságos.

 

* * * *

 

Az élet visszatér a normális kerékvágásba.

Oké, ez hazugság, de közeledünk hozzá.Miután minden lezajlott, a SoulStain visszament Chicagóba, egyelőre elnapolva a technikák és ötletek cseréjét, az általuk elfoglalt vendégszobákat pedig Jason bandájának adták át.

Ha már Jasonről beszélünk...Pont mellettem ül, a Collateral íróasztala mögött. A begipszelt lábát egy székre támasztja, a kezében a tabletemmel, álláskeresés közben. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, gyógyuljon, pihenjen. Gondolja át, mit akar kezdeni az életével.

Azt mondta, gondolkodik, pihen, gyógyul, meg minden, de nem ülhet tétlenül, mert különben megőrül. Ráadásul szeretne hozzájárulni a lakbérhez és más kiadásokhoz. Mindig is makacs volt, és büszke.

És megértem, hogy mit érez.Ő már nem egy kibérelhető fiú, és nem is akar kitartott lenni. Tökéletesen érthető.Csak arra ügyelek, hogy ne erőltesse meg magát túlságosan. A szociális munkással, pszichológussal történő beszélgetések, a rendőrségi kihallgatások és kórházi látogatások között hajlamos erre.

Az öregem börtönben van, tárgyalásra vár. Neveket adott meg a MC-ben, és a chicagói maffiában is, bár ahogy az várható volt, a hencegése és pózolása ellenére ő kisstílű, és nem tud semmi fontosat.

Eközben anyám felszívódott, és még apa sem tudja, hogy hol van. Úgy néz ki, hogy fogta a pénzét és elment.Megérdemelte, az a szarházi.

Ami a pasim lelövését illeti, azt állítja, hogy Jason kést rántott és meglepte őt. Mintha ettől minden rendben lenne.A gondolat, hogy lelőtte Jasont, a kép, ahogy a saját vérében fekszik, vagy, ahogy a fülkében kuporog, és a golyók elrepülnek mellettünk... ez a legrosszabb rémálmaim szüleménye.

A düh nem hagyott el, és mindig fellángol, amikor eszembe jut mindez. Próbálom feldolgozni, hogy elengedjem. Magamért.

Jasonért.

Legalább életben tartottam. Nem vagyok tévedhetetlen, de megtartottam az ígéretemet. Megvédtem őt, amikor Simon eljött érte.És ez megnyugtat, még akkor is, ha most újabb rémálmok jönnek a Livvy-vel kapcsolatosak mellé, olyan rémálmok, amelyekben újra és újra rálövök Simonra, mialatt ő folyton rám és Jasonre támad.

Halott, emlékeztetnem kell magam. Vége van.

– Hé, srácok, mi megyünk – mondja Mayleen, miközben neonzöld rágógumiját csettintve átkarolja Josie csontos vállát. – Holnap találkozunk.

Ők is próbálják kitalálni, mit kezdjenek az életükkel, de Mayleen azt mondja, hogy van egy gyakornoki állása egy közeli fodrászüzletben. Minden rendben lesz.

Jason szeretetteljesen bólint feléjük. – Legyetek óvatosak. – Boldognak tűnik, ahogy nézi, miközben elmennek, és ettől annyira meg akarom csókolni.

Épp ekkor csilingel a szalon ajtaja, ahogy kinyílik, és egy bizonyos szőke, hosszú, régimódi gabardine-ban befelé tart.

– Üdvözletem. – Corey integet, majd rám kacsint, és felém tart. – Hogy van ma a kedvenc fickóm?

Jason felkuncog a székről. – Adam hátul van.

Ó, igen. Elfelejtettem mondani, hogy Jason egyik barátja jelenleg is itt dolgozik, a CollateralDamage-nél.Adam ideiglenesen Rafe házában lakik, és az a feladata, hogy takarítsa a boltot, reggelente és délutánonként puccos kávékat és süteményeket hozzon egy közeli kávézóból.

Ő Corey új megszállottja is.

– Azt hittem, visszamentél Chicagóba – ugratom.Nagyon jól tudom, hogy visszajött, és hogy kiért. Minden nap meglátogatja a szalont, ő viszi Jasont és a barátait a kórházba, a pszichológushoz, amikor én nem tudom. – Mi történt azzal a sráccal, akibe szerelmes voltál, a SoulStain legújabb tetoválóművészével? Azzal az Ethan nevű sráccal?

Corey lenézően int a kezével. – Soha nem volt belém esve.

Igen, szomorú, de igaz.

– Ethan a múlté. – Ellöki magát az asztaltól, és elindul hátra, hosszú kabátja lobog mögötte. – Adam! Hogy vagy ma?

Jason felszisszen. – Néha legszívesebben megragadnám Corey-t, és megráznám.Túlságosan rámenős.

– Mint ahogy én voltam veled?

Az arca elvörösödik. – Örülök, hogy az voltál.

Igen, én is. A fenébe, Jason jól néz ki. A pokolba is, rohadtul zabálnivalóannéz ki, a sötét haja felborzolva, a szeme ragyog, a száján az a halvány mosoly.

Arrafelé pillantok, amerre Corey elment,és meglátom őt Adammal, aki a falnak dőlve áll, mellkasán összefont karokkal, szőke haja a szemébe hullik.

– Ethan azt mondta, hogy van egy másik fickó is a képben. Szóval örülök, hogy Corey talált valaki mást, akinek a megszállottja lehet – megrázom a fejem. – Szerinted Adamnek tetszik Corey?

– Ó, igen. Te nem így látod?

Összeráncolom a homlokom. – Ha nem, akkor kirúgom Corey szőke seggét.

Jason nevet, az egyik kedvenc hangom a világon. – Az igazság az... – a nevetése elhalkul. – Nem igazán tudom, mit akar Adam. Kétlem, hogy bármi mást akar, mint hogy megtalálja az útját ebben az új világban.

Leguggolok Jason széke mellé, és megsimogatom az arcát. – És te? Mit akarsz valójában ebben az új világban?

– Téged. – Semmi habozás. – És talán egy munkát?

– Megkaptad. – Lágyan megcsókolom, a mellkasom szétrobban a szeretettől. – Itt vagyok neked én, és meg fogod találni az utadat.Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek, Jase. Ha valaki képes rá, az te vagy.

Visszamosolyog rám, a szemei boldogok és tiszták. – Megváltoztattad az életemet. Ezt ne felejtsd el. Te teszel erőssé.

Együtt erősek vagyunk.Úgy tűnik, a szerelem így működik, és ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem? Átkarolom őt. Ő az a srác, akire egész életemben vártam, és pont ott vagyok, ahol lenni akarok.

Epilógus

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Három Hónappal Később

 

Későre jár, amikor végre kinyitom az ajtót és belépek a lakásba. A lakásunkba, az otthonunkba.

Odabent gyengén világítanak a lámpák.A mankómat a falnak támasztom, a kulcsot felakasztom a kampóra, és megmasszírozom a combomat, mielőtt a kanapé felé bicegnék. A csont újra ép, bár a lábamban egy fémrúd és csavarok vannak, az elcseszett elmémhez illően.

A seb a lehető legjobban begyógyult, bár a csont fáj a hidegtől, és ég, mint a parázs, amikor kemény felületre ülök. Az izom még mindig gyenge, és gondot okoz, különösen, ha lépcsőn megyek fel vagy le, mint például a call centerben, ahol jelenleg dolgozom, hála RafeVestri ajánlólevelének, vagy a terapeutának, akit a kórházból való szabadulásom óta látogatok.

De nem panaszkodhatok.Újra tudok járni, a véralvadásgátló injekciók adása a hasamba már a múlté, a terápia segít, még ha a múltamból egyelőre nem is emlékszem semmire, és az élet napról napra jobb.

Minden nap, amikor rájövök, hogy nem megyek vissza Simonhoz, vagy az utcára, és hogy a pasimmal lehetek.

Ha már itt tartunk... – Raine?

– A konyhában – kiáltja, én pedig vigyorogva arrafelé fordítom sántító lépteimet.

Amióta végleg beköltöztem, Raine úgy döntött,meg kell tanulnia, hogyan kell rendesen főzni. Miután kijöttem a kórházból, mindent megcsinált nekem. Megfürdetett, felöltöztetett, segített mozogni, ráadásul állandóan a kórházba vitt, miközben két munkahelyen dolgozott. És stresszel a kajával kapcsolatban. Komolyan.

A pasim egy igazi keményfiú. Ő a hősöm, és ezt nem is látja. Megmentett az életem összes rossz dolgától. Ráadásul főz is.

– Szóval, most mit csinálsz? – Cukkolom, és megállok a konyhaajtóban, mert a jelenet, ami fogadott, nem az, amire számítottam. – Raine?

Normális esetben a teljes káosz közepén találnám,a levegőben főzés és időnként égett étel szaga terjengene.

De a konyha makulátlan, és ő meztelenül, az asztalon ülve, széttárt lábakkal, keze a farkát simogatja.

Hűha, bébi! Az ajtókeretnek támaszkodom, a térdem elgyengül, a farkam megkeményedik. – Mi a fene folyik itt?

Megnyalja az ajkait, és nekem le kell nyúlnom, hogy megigazítsam a nadrágomat. – Soha nem volt alkalmunk felszentelni a konyhát – mondja.

Hát igen, miután meglőttek és majdnem meghaltam itt, nem éreztem szükségét, de most, hogy így látom... A kurva életbe, ez dögös.

– Gondolkodtam – mondja Raine.

A fenébe, nem tudom levenni a szemem a kezéről, a kemény farkáról. – Remélem, nem sérültél meg.

– Nagyon vicces.

– Megteszem, amit tudok.

– Van még valami, amit megtehetsz. Vonszold ide a csinos segged.

Halkan kuncogva ellököm magam az ajtókerettől, és odabicegek hozzá.A fájó lábam és a nadrágomban álló sátor miatt csoda, hogy egyáltalán még tudok járni.

Aztán megint csak úgy tűnik, Raine körül mindig történnek csodák. Végül is itt vagyok. Élve. Többnyire épelméjűen.

Az egyetlen férfival, akit valaha is akartam.

– Szóval... – Megragadja a csípőmet, és a kezét a pulóverem alá csúsztatja, végigsimít a mellkasomon. – Ahogy mondtam... Arra gondoltam, hogy egyszer megkérdezted tőlem, mit jelent még a pasimnak lenni.

– Hú! – Túlságosan elvonja a figyelmemet az az érzés, ahogy a kezei végigsimítanak az oldalamon, majd megtalálják a mellbimbóimat, és megszorítja őket. – Oké. Valamit válaszoltál az öleléssel kapcsolatban, ugye?

Elvigyorodik. – Igen, azt mondtam, hogy minden nap megölellek.

– És meg is teszed. – Egy újabb kis csoda.Már megszoktam az öleléseket, és a szeretet minden gesztusát, amivel elhalmoz. Az az igazság, hogy már nem is tudom, hogyan éljek nélkülük.

– De megkérdezted, hogy ez azt jelenti-e, hogy te is megdughatsz.

Pislogok, várom, hogy értelmet nyerjenek a szavai, és amikor értelmet nyernek, a szentségit... a farkam érdeklődőből kőkeményre vált.

– Azt akarod, hogy megdugjalak? – A hangom kifulladt. Kapkodom a levegőt.

– Igen. – A lábai közé húz, és a merevedését a ruhába bújtatott, fájó farkamhoz dörzsöli. – Akarom. Te is?

– Hmm. – Most beszélnem kellene, kibaszottul valódi szavakat használva? Komolyan kérdezem. Ehelyett átkarolom a nyakát, és megcsókolom. Nyelvvel, fogakkal és ajkakkal, és ő belenyög a számba, magához húz, a mellkasunkat egymáshoz préseli.

Annyira jó. De a gondolat, hogy belé hatoljak, most már eluralkodott rajtam, és nem tudok másra gondolni.

Megszakítom a csókot. – Hogyan? Úgy értem, itt? Szükségünk van síkosítóra...

Elfordítja a tekintetét, keze a csípőmet markolja. – Készen állok – mondja,én pedig bámulom az arccsontját színező pírt, a szavai pedig a régebbi idők visszhangját idézik.

– Készen állsz...?

– Előkészítettem magam. Síkosítóval. Neked.

Szentséges szar. A kellemetlen érzés, amit ez az emlék kelt bennem – ahogyan én magam, aki minden nap felkészültem a kuncsaftokra-, elhalványul a golyóimban és a farkamban felgyülemlő forróságban. Most már értem, miért tartotta ezt izgatónak.

A vágyképek, ember. Raine négykézláb, ahogy ujjaival kitágítja magát, hogy szétkenje magában a síkosítót, ahogy megnyílik előttem.

– Fordulj meg – mondom, és alig ismerem fel a saját hangomat, annyira rekedt a szükségtől. – Óvszer?

Már fordul is meg, megmutatva izmos fenekét és bassza meg… – Szükségünk van rá?

A kórházban eltöltött idő pozitívuma? Nemcsak hogy sikerült leráznom magamról a drogfüggőséget – az aztán jó móka volt – és a makacs köhögésemet is helyrehozták, de most már minden vérvizsgálatom is naprakész, és tiszta vagyok.

Ami azt jelenti...

– Nem, nincs. – Nagyot nyelek, kiszárad a torkom. Végigsimítok a hátának erős vonalán, bordáin és széles vállain. Megragadom a fenekét, gyúrom, és ő sziszegve kifújja a levegőt az asztal fölé hajolva.

– Istenem, de gyönyörű vagy.

– Tudod... – Raine szünetet tart, és újra belekezd. – Te vagy az első. Soha senki még nem járt ott előtted.

A picsába. Megállok a nadrágom lehúzása közben. – Raine, nem kell ezt tennünk, mi…

– Már hetek óta kiverem erre a gondolatra. – Az széles válla fölött rám pillant, és ferde mosolyt csal rám. – Ha készen állsz rá.

Végighúzom a nyelvemet a száraz ajkaimon. – Ó, készen állok rá! – Ledobom a nadrágomat,és ökölbe szorítom a farkamat, fel-alá húzom a kezemet a már nedves hosszomon, játszadozom az ezüst rúddal, és rákacsintok. – Készen állsz arra, hogy a pierceges farkammal megdugjam a segged?

Felmordul, és teljesen előrehajol,kezét az asztal szélére támasztva.

Egyébként ez egy új asztal. Nem az a golyóktól szétlőtt. Ez fából van, és masszív, és tökéletes a mai tevékenységhez.

Megsimogatom a feneke ívét, hüvelykujjamat a nyílásába nyomom, és átmasszírozom, hogy kinyíljon. Nyögdécsel és hátrafelé nyomul. Kurva jól beolajozta magát. Kihúzva a hüvelykujjam, benyomom két ujjamat, mélyen simogatva.

– Jase, a fenébe... – Ringatózik, az asztalt döngeti, és ötvenről visszafelé kell számolnom, hogy ne élvezzek rá a hátára. Még egy kicsit simogatom, nézem, ahogy vonaglik, aztán az ujjaimat a prosztatájához szegezem, és érzem, ahogy megrándul. – Baszki, ó, Istenem!

– Majdnem készen állsz – suttogom a fülébe. Újra a prosztatájához nyomulok, mire ő nyögve ellentart. Hozzáadok még egy ujjat, és ő megfeszül. – Nyugalom. Jó lesz.

Kilélegzik, és három ujjamat ki-be tolom, amíg újra ringatózni nem kezd. – Most, Jase. Most.

Igen. Kihúzom az ujjaimat, és a farkamat megragadva belé hatolok. Lassan, centiről centire, belesüllyedek a melegébe,hosszan és mélyen felnyög, az ujjbegyei kifehérednek, ahogy az asztalba markol.

Baszki, a szorítás. Ez kibaszottul hihetetlen.Addig nyomulok, amíg a golyóimig benne nem vagyok, majd egy kicsit visszahúzódom, hogy újra belecsapódjak.

Felkiált, a feneke olyan erősen szorul a farkam köré, hogy egy ideig nem kapok levegőt. A kurva életbe, túl szoros.

Túl tökéletes.

Egyikünk sem fogja így sokáig bírni. Egyszerűen ez mindent felülmúl.Így hát elkezdem komolyan dugni, megragadom a csípőjét és beledöfök, mély lökésekkel, aztán gyors sekélyesekkel, majd újra mélyen, amíg a nevemet nem nyögi.Ennyi. Megrészegültem a testétől, az illatától, a gyönyör hangjaitól. Soha senkit nem szerettem még így, határok és korlátok nélkül. Ahogy együtt mozgunk, az asztalnak dőlve, a gondolatot a fejem hátsó részébe szorítom, és csak rá koncentrálok.

Előre nyúlok mellette, megtalálom a nedvedző farkát, és a lökéseim ütemére simogatom. A lábam tompán fáj, de nem érdekel.A teste megfeszül, a lélegzete elakad, én pedig megcsókolom a tarkóját, amikor megrándul, és az asztalra élvez.

Ez elszakítja a kontroll utolsó szálát isés káromkodom, ahogy mélyen belé hatolok, a gyönyör megfojt, a látásom fehérré, majd feketévé válik a felszabadulásom erejétől.

– A francba, Raine. – Az utórezgések megráznak, ahogy a feneke újra összeszorul, és én még egyszer kilövellek. – Meg akarsz ölni?

– A picsába – nyögi. – Fogalmad sincs, mit jelentesz nekem.

A hátára mosolygok. – Azt hiszem, van egy ötletem.

– Ó, tényleg?

– Igen. – Átkarolom a derekát, visszahúzom magamhoz, és a fülébe suttogom. – Én is szeretlek.

Vége