19.-20. Fejezet

 

Tizenkilencedik fejezet

Raine

 

Fordította: Aemitt

 

Az utcán futni miközben a hideg kicsípi az arcom és a félelemmel a sarkamban túlságosan hasonlít az egyik rémálmomra,arra, amikor megpróbálom megmenteni Livvy-t, magamat, de soha nem tudom megállítani a balesetet, a becsapódást, a fájdalmat, Livvy halálát.

Úgy értem, mi a fasz volt ez?Emlékszem, ahogy a kést a bordáimba nyomják, és azon tűnődöm, vajon a drága jó öreg apám csak meg akart ijeszteni, vagy úgy döntött, végleg megszabadul tőlem.

Aztán Jason keze az enyémre kulcsolódik,és az elmém egy újabb körbe kerül, miközben futunk. Értem jött? Hogy megmentsen? Vagy csak véletlenül jött? Azok a gengszterek ismerték őt, és mi volt az a sok fecsegés egy bizonyos Simonról és egy klubról?

– Raine! Állj meg! – Jason megrántja a kezemet, ujjai kicsúsznak az enyémből, én pedig szembefordulok vele. – A picsába!

Lehajol, kezeit a térdére teszi, és küszködik, hogy levegőt vegyen. A karján lévő vágásból szivárog a vér. Lefolyik a kezére, egy fénylő vörös csíkot hagyva maga után, amitől felfordul a gyomrom.

– Megsérültél – suttogom. Annyira aggódom érte, hogy alig érzem az égő fájdalmat az oldalamban.

Megrázza a fejét, hátratántorodik. – Jól vagyok.

– A karod.

– Jézusom, figyelj! – lenéz a karjára, sóhajt. – Miért kaptak el Simon emberei? Mi a fene van, Raine? Mi bajuk van veled?

– Az apám átvert, csőbe húzott. És honnan a fenéből ismered őket? A haverjaid? – megrázom a fejem. –Bedőlsz nekik?

Megrándul, de nem válaszol, ami önmagában is válasz.

Krisztusom. – Téged is meghívtak a mókára? Ezért jelentél meg pont időben? Azt hittem... – Bassza meg, nem tudom, mit gondolok. – Ki az a Simon? Mi az a Klub?

Jason bámul rám, állkapcsa mozog, szája vékony vonallá préselődik. Nem úgy néz ki, mint aki válaszolni készül.

A szentségit.

– Miért voltál ott? – Egy lépést teszek felé, mire ő felemeli a kezét, és hátrál egy lépést. – Jason. Csak erre az egy kérdésre válaszolj. Honnan tudtad?

Az utcai lámpa mögötte magaslik, árnyékba borítva az arcát. – Mi értelme?Már döntöttél rólam. Egy csaló, egy mocskos kurva, egy narkós és egy hazug vagyok. Elfelejtettem valamit?

Szórakozik az agyammal. Vagy talán az én agyam van összezavarodva. – Nem mondtam ilyet.

– Ó, kapd be, RaineStorm!

Megfordul, és elindul, én pedig megmerevedek a helyemen,a csontjaim legmélyéig érzem a hideget.

Apokolba. Belerúgok egy szemétdarabba, és kezemmel végigdörzsölöm az arcom. Valóban megvádoltam őt mindezekkel a dolgokkal.Tévedtem? Amiket a sikátorban mondott a gengsztereknek... és tényleg a semmiből bukkant fel. Tudnom kell az igazat.

De talán túl szigorú voltam. A bőröm alá bújik, ez igaz, de ez nem mentség, főleg nem egy olyan fickónak, aki leküzdötte azokat a fickókat, hogy megmentse a seggemet.

– Jason! – végre megmozdulok, és utána megyek, még mindig nem tudom, mit tegyek vagy mondjak. Kérjek bocsánatot? – Jason!

De a fütyülő szél az egyetlen válaszom. Eltűnt a kis park árnyékában.Folyton nézelődöm, aggódva, hogy a gengszterek utolérnek, vele együtt, de a véletlenszerűen elhaladó autótól eltekintve minden csendes.

Eltűnt.

Folyamatosan látom, ahogy a vér végigfolyik a karján.Szavait hallva, a halk reccsenésre nem is figyeltem oda. Félelem. És szomorúság. Fájdalom.

Fájdalom, amely visszhangzik bennem. A picsába, nagyon ég az oldalam. A kezemet a kabátom alá emelve vér áztatja a pulóveremet, és eszembe jut a kés a gengszter kezében.

Basszameg!

És mégsem magam miatt aggódom. Inkább Jason miatt.

Mi van, ha mindenre van egy jó magyarázata?Mi van, ha megvan az oka, hogy nem beszél? Dühös rám, és fél.

Zsebembe dugom a lehorzsolt kezemet, az ujjaimban érzett szúrás csatlakozik az oldalamban égő fájdalomhoz, emlékeztet arra, ami a sikátorban történt, arra, hogy Jason elterelte a gengszterek figyelmét, esélyt adott nekem a harcra, majd maga is beszállt a küzdelembe.

Harcolt velük. Nem úgy néztek ki, mintha a haverjai lennének, ahogy rugdosta és ütötte őket.Megsérült, amikor segíteni próbált nekem, és mint mindig, most is egy seggfej voltam vele.

A fene essen bele! Mit tettem?

 

* * * *

 

Több különféle fájdalom ébred fel a testemben, ahogy az izmaim kihűlnek.Oda vánszorgok, ahol a furgont hagytam,viszketést érzek a lapockáim között. Senki sincs ott, amikor megfordulok. Jó, mert azt hiszem, nem tudok tovább futni.

A furgonom ott van, ahol hagytam. Nincsenek betört ablakok. Nincsenek defektes gumik.Senki sem vár arra, hogy megtámadjon.

Mégis remeg a kezem, amikor előhalászom a kulcsot a zsebemből, kinyitom a zárat, és bemászom.Felpörgetem a motort, és elhajtok a járdaszegélytől,a mozdulataim szaggatottak és koordinálatlanok.

A kezem csupa vér, ott ahol az oldalamon lévő vágáshoz nyomtam.

Végül belém hasít, ahogy lassan haladok át a városona fogaim csikorogtak a hidegtől és a viszolygástól, hogy az apám megverettetett engem. Megveretett, hogy biztosítsa, hogy teljesítsem a követeléseit. Talán arra gondolt, hogy elrabol és pénzt zsarol ki Ocean-től.

Bassza meg. Ezt nem tarthatom magamban.Veszélybe sodorhatom a bátyámat, a családját és a barátainkat. Apa sokkal veszélyesebb, mint azt valaha is gondoltam volna. Hogyan lehetséges, hogy gengszterek állnak a rendelkezésére, mint egy maffiafőnöknek?

És ki az a Simon fickó, akit Jason említett? Mi az a Klub? Vannak nevek és arcok.

Már csak válaszok kellenek. Mindig ez a legnehezebb.

A saját apám. Addig markolom a kormányt, amíg az ujjaim el nem fehérednek. Milyen elcseszett dolog ez?Zsarolni engem egy dolog, de meg akar ölni, és megfenyegeti az összes embert, akit szeretek... Jézusom! És én még azt hittem, hogy kézben tartom a helyzetet. Csak azt mutatja, hogy mennyire nem vagyok a helyzet magaslatán.

Remegek, az adrenalin elszivárog a szervezetemből,a Jason szerepével kapcsolatos zűrzavar még jobban megfagyaszt, ahogy hazafelé tartok. Miért volt ott? Honnan ismerte azokat a gengsztereket?

Miért sodorta magát veszélybe, hogy segítsen nekem?

Amint belépek a lakásba, bereteszelem az ajtót, és beugrok a zuhany alá, hogy felmelegedjek, és lemosom magamról a koszt és a vért. Összerezzenek, ahogy a forró víz különböző fájó pontokat érint. Az oldalamon lévő vágás sekély, lassan vérzik, és a lefolyóban kavargó vizet rozsdás színűvé változtatja.

A Jason karján lévő vágásra emlékeztet.

A nyakam is megzúzódott, és ez is Jasonre emlékeztet. Az ő torkát is összezúzták néhányszor. A bordáim foltosak, a karomon sötét ujjlenyomatok foltjai vannak, ahol bántalmaztak.

Ahogy Jasont is rendszeresen.

Jason, Jason... – csapok ököllel a csempére, lehajtom a fejem. Azt mondta, hogy élvezi. De vajon igaz ez? Tényleg ezt mondta?Gúnyolódott velem? Mi az igaz, és mi a hazugság?

A falra mászok ettől a tudattól, tudom, hogy ott van kint, véresen és valószínűleg még nálam is sérültebben, a hidegben, és azt hiszi, hogy fütyülök rá.

Kilépek a zuhany alól, felveszek egy régi farmert, és küldök egy sms-tOceannak, hogy beszélnünk kell. Holnap.

És visszamegyek.

 

* * * *

 

Természetesen Jason sehol sincs.Miért vártam, hogy a dolgoka változatosság kedvéért könnyűek lesznek? Hogy úgy döntök, hogy helyrehozom, amit elrontottam, és a dolgok az én akaratom szerint alakulnak?

Nem.

Órákig cirkálok az utcákon az esőben, fel-alá a városban, mielőtt feladom és hazamegyek.Jason emlékei nem hagynak nyugodni, a sikátorban, a lábamnál, sötét szemei engem figyelnek.

Megkeresem a Jackes üvegemet, és magammal viszem az ágyba.

És úgy ébredek fel, hogy egy kiáltás elhal az ajkamon, a torkom érdes, a testem merev és hideg verejtékben ázik. Livvy. Ó, bassza meg, megint az a rémálom, Livvyvel...

Nem, Jason volt az. Az álmomban Jason velem volt a kocsiban, vérben úszva. Halott volt. És az egész az én hibám volt.

Livvy is ott volt.Megragadom a halványuló képeket az álomból. Az utcán állt és engem bámult, abban a sárga rövidnadrágban és virágos blúzban, amit aznap viselt.

Integet és mosolyog.

Rosszul vagyok, és összegörnyedek. Mi ez a faszság? Valami beteges vicc? És közeledik az idő…

A rohadt életbe. Felkapom a telefonom, megnézem a dátumot. Aha. Közeledik a halálának évfordulója.

Epe szökik a torkomban, és nem tudom, hogy a tegnap esti ivászat, az aggodalom, vagy a baleset emléke, az igazi baleset miatt van-e. Nem az a hamis, torzított, amiben Jason ül mellettem az ülésben.

Miattam halt meg, ahogy Livvy is.Bassza meg, nem. A hajamba túrok, és leküzdöm a késztetést, hogy a sarokba rogyjak. Vagy hányjak. Valójában...

Az epefelkúszik a torkomba, és kikászálódom az ágyból. Épp időben botorkálok be a fürdőszobába, hogy átöleljem a vécét és kiürítsem a gyomrom tartalmát.

Kibaszott álom.

Lecsúszom, amíg a hátam a falnak nem ütközik, és megpróbálok levegőt venni. A torkom ég a savtól.

Ilyen alkalmakkor, amikor a védelmi rendszerem le van gyengülve, a rossz emlékek keményen lecsapnak rám.A lakókocsipark, az éhség, a hideg, a nyomor. Anya, aki még csak rám sem nézett. Apa, aki soha nem volt ott, csak, hogy a szart is kiverje belőlem és Ocean-ból. A szomorúság és a lehangoltság.A többi gyerek csúfolódása a koszos, rongyos ruháink és a hiányzó cipőink miatt.

A düh.Ez abból fakad?Ez a bánat másik oldala?

Csörög a mobilom, és kényszerítem magam, hogy felálljak, és kiöblítsem a számat, majd hideg vizet fröcsköljek az arcomra, amíg meg nem borzongok.

Többnyire ébren, az álmot olyan mélyen a fejembe tuszkolva, amennyire csak lehetséges, visszabattyogok a hálószobámba, és felveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről.

– R, szia.

A bátyám.Gondolom, a tegnap este küldött, összefüggéstelen üzenet után. – Szia, Shun.

– Ó, ember, felébresztettelek?

Azt hiszem, a hangom ma reggel már inkább csak rekedt. A hányás sem segíthetett. – Nem, ébren voltam.

– Az az üzenet, amit küldtél nekem...

Lerogyok az ágyra, és dörzsölöm a szemem mögött szúró fájdalmat. – Igen, ami azt illeti. Beszélnünk kell.

– Simonról? Az egy barátod?

Bassza meg, mit írtam abban az üzenetben? Igaz, akkor már részeg voltam, de akkor is. – Beszélnünk kéne Simonról, igen. És beszélnünk kell a szüleinkről.

– A szüleink. – A hangja egy oktávval mélyebben szólal meg. – Mi van velük?

– Az a helyzet, hogy apa kapcsolatba lépett velem, és azt akarja...

– Mi a fenét mondtál? Mikor?

A picsába. – Pár héttel ezelőtt. Ő...

– Jézusom, R. Mikor akartad elmondani? Mit mondott? Ne engedd a közeledbe azt a fickót.

Túl késő. – Tegnap este találkoztam vele. Azt akarta...

– Találkoztál vele? Hol találkoztál vele? Miért?

– A kurva életbe, Shun, befejezhetek egy kibaszott mondatot?

A pokolba.

Mostanra már mindketten hevesen kapkodjuk a levegőt, és a fejfájás is lüktet a koponyám belsejében, mint egy ütve fúró kalapács.

– Jól van – mondja, a hangja rekedt. – Beszélj.

Úgy látszik, sikerült az összes férfit feldühítenem az életemben,apától kezdve Ocean-on át Jasonig, és fogalmam sincs, miért számít ez most, vagy miért teszem ezeket az embereket egymás mellé a gondolataimban, mintha lenne bennük valami közös.

Apa egy kibaszott szemétláda.

Ocean az én gondoskodó, jóságos bátyám.

És Jason... nem tudom, hányadán állok vele. Kezdettől fogva ő volt a Joker, és most, mindazok után, ami történt, még homályosabb a kép, mint korábban.

Beszélnem kell Jesse Leevel. Régóta ismeri a srácot.De Jesse Lee ezen a héten Chicagoban van, Micah is vele van, találkozik a SoulStain-nel és előkészíti a közelgő eseményt.

Az oldalamra szorítom a kezemet,a kötésre, amit oda tettem, a sekély késszúrásra.

Az utolsó dolog, amivel most foglalkozni akarok, ez az átkozott esemény.Tegnap órákig bámultam a teendőim listáját,az étkeztetést, a grafikát el kell intéznem és jóváhagyatnomRafeVestrivel. Aztán a kért újságírói interjúk, az asztal- és székbérlés, amiből semmit sem sikerült összehozni.Azon tűnődöm, vajon mennyi időbe telik, mielőtt kirúgnak és felmondanak nekem, mert nem tartom be a határidőket és elrontom a dolgokat.

A francba is, sosem gondoltam,hogy sok mindent elérhetek, és az elmúlt hetekben úgy tűnik, hogy meg is valósítom eme félelmem.Kibaszott lúzer, apám mindig így kiabált velem. Haszontalan kis punk. Értéktelen szarházi. Aztán a nagynéném fejezte be a munkát, aki nem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy elmondja, milyen szörnyszülött vagyok.

Igen. Próbálj meg hinni magadban, miután közel húsz évig azt mondogatták neked, hogy semmire sem vagy jó.

Ha nem lenne a bátyám, nem tudom, hol lennék. Ő ellensúlyozta a mérget, mindig azt mondta, hogy meg tudom csinálni. Hitt bennem.

– Raine, ott vagy? – kiált a fülembe, és pislogok. – Raine.

Vajon mióta beszél hozzám úgy, hogy nem kap választ,hogy a teljes nevemet kellett használnia. Ritkán használja. Utálja, ahogy a sajátját is utálja. Ez egy kegyetlen tréfa volt, amit anyánk játszott velünk. Viccesnek találta, hogy minket, Storm-okat, így hívott. OceanStorm-nak és RaineStorm-nak.

Baszódjon meg az anyám. Minden jóakaratom, amit iránta tápláltam volna, még mindezek után is, abban a pillanatban eltűnt, amikor kicsalta Ocean pénzét és az emberiség jóságába vetett hitének utolsó foszlányait.

Ocean jobbat érdemel. Mennyit mondhatok neki?

– Raine! Ugyan már, ember, a frászt hozod rám. Mit mondott az öregünk? Mit csinált? Esküszöm, ha csak egy ujjal is hozzád ért...

– Jól vagyok. Majd találkozunk...

– Maradj nyugton, már úton vagyok. Tíz perc múlva ott leszek.

És leteszi a telefont.

Idősebb testvérek. Sóhajtok, és a telefonomat az ágyra dobom magam mellé, kezeimet a matrac szélére támasztom, és a csupasz lábamra meredek.

Ki akartam ebből hagyni Ocean-t. Úgy tűnik, most már nem rajtam múlik.

Ez kurvára szívás.

 

* * * *

 

Mikor megszólal az ajtócsengő, rájövök, hogy még mindig a konyhában vagyok alsóneműben, ezért felveszek egy melegítőt.Mire az ajtóhoz érek, már cseng a fülem a szüntelen zajtól.

– Ne nyomd azt az átkozott csengőt – dünnyögöm, kinyitom az ajtót, és félreállok, hogy beengedjem a bátyámat.

Úgy ront be, mint egy emberalakú vihar, kék haja feláll, szemei résnyire összehúzva, ujját rám szegezi. – A frászt hozod rám!

Az izmaim megfeszülnek a feszültségtől, ha csak ránézek. – Mondtam, hogy jól vagyok. Nyugodj meg. Most főztem kávét. Kérsz?      

– Nem kérek semmilyen kibaszott kávét. – Egyszerre végigméri a testemet, és abban a pillanatban tudom, hogy a zúzódásokat veszi szemügyre. – Mi a fasz?

Hé, nehéz figyelmen kívül hagyni őket.A karom, a bordáim, a nyakam, és ott van a fehér kötés a bordáim felett. Olyan színes vagyok ma reggel.

Elhátrálok tőle. – Nyugi, Shun.

– Ő tette ezt veled?

Felháborodom a feltételes következtetésen, hogy az öregünk képes volt ezt tenni velem. – Felnőtt ember vagyok, Shun. Nem elég egy öregember ahhoz, hogy megverjen.

– Szóval valaki tényleg megvert és megvágott téged.

Persze, hogy rögtön kiszúrja. – Csak... ülj le, oké? – Lehet, hogy kér vagy nem kér kávét, de nekem szükségem van a koffeinre. – Mindjárt jövök.

– Nem megyek sehova – motyogja sötéten.

Jól van.

Két gőzölgő bögrével térek vissza, és átadom neki az egyiket, miközben elhelyezkedem a kanapén.Elfoglalta a karosszéket, válla megfeszül, állkapcsa összeszorul, szemöldöke összevonva, baljóslatúan néz, mint a Vasember vagy valami hasonló figura.

Mindegy is!

A bátyám mindig is nagyobbnak tűnt számomra bárminél az életben.Néha elfelejtem, hogy most pár centivel magasabb vagyok és kicsit szélesebb a vállam.Mindig is ő volt az idősebb testvérem, az, aki mindenre tudja a választ, de én meg akarom védeni őt.

Azon tűnődöm, hogy vajon mindig így érez-e irántam,a felelősség nyomasztó súlya, a félelem, hogy cserbenhagy, ahogy most én is érzem.

– Csak... – Ocean leteszi a bögrét a dohányzóasztalra, és homlokát ráncolva rám mutat. – Mondd el, mi történt.

Szóval elmondom neki, kezdve apa telefonhívásaitól és az egyre növekvő követelései és fenyegetései,amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy megfenyegette mindenki családját, akit ismerünk.

– Az a rohadt szemétláda! – A bátyám keze elfehéredik, ahogy ökölbe szorul a combján, és egy ér lüktet a homlokán. Még jó, hogy letette a bögrét,különben a falhoz vágta volna.

Ocean magába zárva tartja a dühét és a frusztrációját, nem úgy, mint én. Valahányszor feldúlt és túlterhelt vagyok, tüzet okádok a hülye számmal, de ő hallgat, és hagyja, hogy ez a düh felforrjon. De elég jól tudja kontrollálni.

Ismétlem, nem úgy, mint én.

– Találkoztál vele – mondja végül halkan. – Tegnap este.

– Megkért, hogy találkozzunk ebben a kis parkban, a nagy Starbucks mellett.Becsalt egy sikátorba, és egy csapat gengszter rám ugrott.

– Egy csapat gengszter. Te most szórakozol velem, baszd meg? – Feláll, arca sötét a dühtől, majd a kanapé mögött kezd járkálni. – Hogy tudtál elmenekülni?

– Használtam néhány mozdulatot, amit te és Rafe tanítottatok nekem az edzőteremben. És... – Nyitom a számat, hogy meséljek neki Jasonről, de semmi sem jön ki belőle. – És elfutottam – fejezem be bénán.

Jobb, ha egyelőre kimarad ebből,különben Ocean még több kérdést fog feltenni, hogy miért jelent meg Jason, miért érdekli őt. Ezek azok a kérdések, amire én magam sem tudom a választ.

– És ez a Simon? Ő is ott volt?

– Nem. – Jason említette őt. – Az ő neve merült fel.

– Jesse egyszer, nagyon régen, összetűzésbe került egy Simonnal. Gonosz fickó. Jesse börtönbe juttatta, nagyjából akkor, amikor te a városba jöttél.

Lehet, hogy ugyanarról van szó?

– Biztos vagy benne, hogy apánk állt emögött? – kérdezi Ocean.

Sikerül nem forgatnom a szemem. A bátyám hisz bennem, de néha azt is elhiszi, hogy idióta vagyok. – Ott volt, Shun. Beszélt velük. Azt mondta nekik, hogy kapjanak el. És azt mondta, hogy ez egy kis ízelítő abból, hogy mi lesz, ha nem fizetek.

– Mi.

– Tessék? – felemelem a fejem. Nem vettem észre, hogy a kezembe ejtettem.

– Ha mi nem fizetünk. – Abbahagyta a járkálást, és mereven rám néz. – Ez nem csak a te válladat nyomja, R.

Szemrebbenés nélkül bámulok vissza rá. Feltűnik, hogy a múltban a saját vállára vette volna a felelősséget, és nem kérdezett volna semmit, és bár a gondolattól, hogy újra foglalkoznom kell az apámmal, kissé émelygek, de örülök is.

Hogy Ocean most már egyenrangú félként tekint rám, hogy bízik bennem, hogy kiveszem a részem a munkából.

– Oké, mi – egyezem bele, és elrejtek egy apró mosolyt.Ez azonban gyorsan elillan. – Kurva sok pénzt akar. Mit fogunk csinálni?Egyikünknek sincs annyi pénze, ráadásul... Ennek véget kell vetni.Nem jelenhet meg bármikor, amikor a pénze fogytán van és csapolhatja le a pénzünk.

Ocean bólint. – Véget vetünk ennek.

– Hogyan?

Összefonja a karját a mellkasán. – Amikor azt mondtam, hogy mi, akkor nem csak kettőnkre gondoltam.

Hagyja, hogy megemésszem a mondottakat. – De...

– Majd kitalálunk valamit, a többi sráccal együtt, oké?

– De én akartam... – Hogy magam vessek véget neki. Hogy megvédjelek. Megvédjek mindenkit.

Megkerüli a kanapét, odahajol hozzám, ráteszi a kezét a vállamra, a szemembe néz. – Erős vagy, kistesó. Az egyik legerősebb ember, akit ismerek. Lehet, hogy legtöbbször nem így gondolod, mert mindenki azt mondja neked, hogy gyenge vagy, de te és én, mi megjártuk a poklot, és élve jöttünk ki, hogy elmondhassuk a történetünket.

És csak így, nyíltan védtelenné tett engem. – Shun, figyelj.

– Nem, te figyelj. Próbáltam egyedül is elintézni a dolgot.Ezerszer elbasztam. És tudod miért? Nem azért, mert hülye vagyok. Nem azért, mert képtelen vagyok. Hanem mert egyedül voltam. A családok felkarolnak, támogatnak, bármi történjék is. Nekünk ez sosem volt meg, neked és nekem. Csak ketten voltunk egymásnak, és aztán senki sem volt. De most, R... Most már van egy családunk, egy nagy család, és azok a srácok? Az InkedBrotherhood és a DamageBoyz, ők is megjárták a saját poklukat. Ők megértik. És segíteni fognak nekünk, majd meglátod.

Bólintok, de nem vagyok meggyőzve. – Ha te mondod.

– Nem csak darts, biliárd és italok vannak az életben, ember. Segítünk egymásnak, mindig. Nekik köszönhetem, hogy újra talpra álltam azután, amit a szüleink műveltek. Ők, és te.

Egyenesen a szemembe néz, azokba a szemekbe, amelyek annyira hasonlítanak az övéhez. Olyan, mintha a tükörképemet bámulnám, egy különbséggel: a tekintetéből olyan magabiztosság árad, amit én most nem érzek.

– Oké – suttogom. Ha Ocean hisz benne, hogy meg tudjuk csinálni, akkor nekem nincs más választásom, minthogy én is elhiggyem. Az ő hite mentett meg mindkettőnket évekkel ezelőtt a lakókocsiparkban, a bizalom, hogy meg tudjuk csinálni.–Rendben.

– Most mennem kell. – Az órájára pillant. – Kayla vár rám, megígértem, hogy ott leszek.

– Hol?

– Anyagokat vásárol a rendezvényre.

Hogyne. – Hé, még egy utolsó dolog.Ez a Simon fickó... Mit mondott még Jesse Lee róla? Mi történt?

– Egy erőszakos szemétláda. – Ocean összeráncolja a homlokát, keze már az ajtó kilincsénél volt. – Azt hiszem, a mexikói maffiával áll kapcsolatban. Rossz hírek számunkra.

Bassza meg, és Jason valahogyan benne van. Beszélnem kell Ocean-nak Jasonről, de a fenébe is, nem most, nem azelőtt, hogy megtalálnám és beszélnék vele.

Huszadik fejezet

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Mi a faszt csináltam?Simon emberei ellen fordultam, a parancsa ellenére. Elment az eszem.

De nem volt más választásom. Náluk volt Raine.

De azért elengedték volna. Nem igaz? Végül is. Az apja felültette, de nem akarta megöletni.

De ezt akkor még nem tudtam.A probléma az, hogy nem vagyok benne biztos, hogy Simont annyira érdekli, hogy életben maradjak. Egyelőre szórakoztatom őt, de később? Ezt senki sem tudja megjósolni.

Például, miután mindenkit elküldtem a városból... igen, és aztán? Például, hogy szabadítom ki magam Simon karmai közül? Senki sem fog megmenteni engem, ez egyértelmű.

Kilélegzem a pánikot, és meglapulok, ismeretlen helyeken rejtőzködöm – sikátorokban és parkokban, ahol még sosem jártam, abban a reményben, hogy Simon emberei nem tudják, hogy hol keressenek.

Raine szavai fájtak. Jobban fájtak,mint a vágás a karomon, vagy a zúzódások a testemen.

És mégis örülök, hogy elfutottam, messzire vezettem a gengsztereket tőle. Csak remélni tudom, hogy épségben hazaért.

Tényleg megőrültem.Egy srác miatt, egy olyan srác miatt, aki az idő felében nem tudja, hogy akar-e engem, vagy utál. Aki nem bízik bennem, vagy nem érez irántam semmit a dühön kívül.

Aztán ez nagyjából minden pasi viselkedésének leírása velem szemben. Úgy tűnik, hogy én vagyok az oka, nem ők. Nyilvánvaló.

Nem szerethető, írta az egyik nevelőcsalád, amikor visszavittek az árvaházba. Túl komoly. Túlságosan zavaró.

Nem olyan, amire számítottunk.

Megdörzsölöm a karomon lévő hegeket, és megborzongok.Mások szavak nélkül mondták el mindezeket, kifejezve nemtetszésüket velem szemben. Néhány dologra emlékszem, de sok minden... Mélyen el van temetve.

A felejtés áldás is lehet.

Bassza meg, hideg van, túl hideg ahhoz, hogy ebben az öltözékembe, a vékony kabátomban aludjak, anélkül, hogy legalább egy hálózsák lenne köztem és az éjszakai hideg között.

A cuccaim megszerzése azonban szóba sem jöhet.A hálózsákom és a hátizsákom most Adamnél van, mióta Mayleen elment, és ha valaki figyel engem, inkább nem mutatkozom, és nem sétálok egyenesen a karjaiba, vagy ami még rosszabb, elvezetem őket Adam ajtajához.

Így hát kitartok, keresek egy meleg szellőzőt, egy sarkot, ahol nem ér el a szél, és haladok az éjszakában, alva járva a városon keresztül.

Reggel egy kávézó bejárata előtt kuporogva találom magam, és az ajtót kinyitni érkező takarítónő elzavar, mintha valami kóbor kutya lennék.

A karomon lévő vágás lüktet. Lassan vérzett az éjszaka folyamán, átázott a kabátom ujján,így le kell húznom a szövetet, és ez nagyon fáj. Aztán ismét vérzik.

A francba!

Nem fogok belehalni, csak ez számít, és vannak fontosabb dolgok is. Ahogy végigbotorkálok egy homályosan ismerős utcán, az épületek úsznak a látóterembe, a kezem és az arcom olyan hideg, hogy alig érzem őket, rájövök, hogy sürgősen szükségem van egy meleg helyre, ahol kiolvadhatok, valamit enni és inni is kellene, mielőttfejreállok, és tönkreteszem egy járókelő reggelét.

Egy csinos kosztümbe öltözött nő,feltűzött hajjal megáll, majd megfordul, és átmegy az utcán a túloldalra, hogy úgy folytassa útját, lopva rám pillantva.

Megrémítettem őt.Fogadok, hogy úgy nézek ki, mint egy őrült szellem vagy egy éhes vámpír, ahogy a szemceruzám úgy folyik le az arcomon, mint a mocskos könnycseppek, a vér végigfolyik az oldalamon és a kabátomon, az arcomon és a torkomon véraláfutások vannak, ahogy vonszolom a lábam a szürke hajnali fényben.

Elfojtom a késztetést, hogy a fogaimat vicsorgassam rá.

A világ ismét megbillen, és megrázom a fejem, hogy kitisztuljon.Nem messze innen van egy pékség, amely korán nyit. A tulajdonos ismer engem, és nem bánja, ha beülök egy csésze kávéra.

Erre koncentrálok, a melegség ígéretére, miközben az utcán tántorgok, és a fogaim olyan hangosan csattognak, hogy nem hallom magam gondolkodni, amikor egy mozdulat az oldalam mellől felkelti a figyelmemet.

De már túl késő. Valami megüti a tarkómat. Fájdalom robban a koponyámban, egy sötétséggel fűszerezett tűzijáték, aztán minden elsötétül.

 

* * * *

 

Erős karok ölelnek át, biztonságban tartanak. – Most márjól vagy– szólal meg egy mély férfihang a fülemnél, én pedig bólintok, és ökölbe szorítva a puha anyagot, arcomat az izmos vállához szorítom. – Itt vagyok veled.

– Üldöznek engem – suttogom. – Raine...

– Minden rendben van – mondja Raine,ő az, és a karjai körülöttem. – Lassíts.

Nevetve fújtatok egyet. – Miért mondod ezt mindig? Nem tudom abbahagyni a futást. El van baszva az életem.

– Miért?

Miért?–Mert nem érdemlek jobbat – vallom be tompán a pólójához simulva. – Soha nem is érdemeltem. 

– Te jó dolgokat érdemelsz. –  A hangja a mellkasában dübörög. Érzem a csontjaimban, a fejemben. – Törődöm veled, Jason. Engedd meg.

Mit hagyjak neki? És hogy érti azt, hogy törődik velem?

– Gyűlölsz engem – suttogom, és egy kibaszott csomó van a torkomban. Nem kapok levegőt tőle. – Én…

– Nem gyűlöllek.

Na, persze, de el akarom hinni, hallani akarom, hogy azt mondja, törődik velem, azt akarom, hogy átöleljen, úgyhogy csak bólintok, magamba szívva az egészet.

Olyan biztonságban érzem magam. Olyan jó érzés vele lenni. Annyira jó.

Ez nem valódi. Ez csak egy álom. Annak kell lennie.

És mint minden jót az életemben, ezt is elbaszom, tönkreteszem, véget vetek neki, ha túl jó lesz.

Felébredek, és azt kívánom, bárcsak ne tettem volna.

 

* * * *

 

Zavarodottság. Sötétség. A hideg levegő megcsapja az arcom,ahogy megcsúszom egy kemény felületen,valamilyen érdes anyagot gyűrve a karjaim alatt.

A hideg átjárja az ereimet, megmerevíti a gerincemet. Hideg, olyan átkozottul hideg. Hol a fenében vagyok? Mi ez a hely? Egyedül vagyok?

Halk hangok. Tompa, mintha egy ajtó mögött lennék. Valahol az épületben tévé szól. Áporodott penész-, vizelet- és szexszag.

A hangok és az illatok összecsapnak, egy képet alkotva, és én megrándulok, ahogy összeáll. Tudom, hol vagyok.

A Klub. A Klubban vagyok, és ahogy a tegnap esti események felidéződnek bennem, kétségbeesetten felnyögök, mert ez rosszabb, mint gondoltam.

Simon Gomez újra rám talált, és ezért pokolian megfizetek.

Feltápászkodom, és a falnak tántorodom, belekapaszkodom az egyensúlyomért. Az átkozott szoba forog, túl gyorsan. Az epe felszökik a torkomban. Ki kell jutnom innen. Menekülnöm kell, mielőtt eljön értem.

Még akkor is, amikor az ajtó felé botorkálok,tudom, hogy kurvára haszontalan. Bent vagyok a Klubban, az egyik alagsori szobában. Nincs kiút, ami nem Simon főhadiszállásán keresztül vezet.

Csapdába estem, mint egy állat, aki vágóhídra vár.

De próbálkozom, ugyanazzal a makacssággal, ami átsegített egy fekete lyukakkal teli gyermekkoron, ahol az elmém nem volt hajlandó megtartani az emlékeket. Elérem az ajtót, megpróbálom a kilincset.

Zárva. Természetesen.

Rázom, rángatom és húzom, abban a halvány reményben, hogy a zár enged. De nincs szerencsém. – Gyerünk, gyerünk! – Ököllel csapok az ajtóra. – Engedjetek ki!

A tudat, hogy be vagyok zárva, megborzongat, és hideg verejték tör ki a homlokomon. A lélegzetem felszínes és szaggatott lesz.Nem bírom elviselni, hogy be vagyok zárva, kétségtelenül egy olyan gyermekkori esemény emléke, amire nem akarok emlékezni.

Miközben az öklömmel csapkodok és kiabálok, hogy kiengedjenek, rájövök, hogy ez az utolsó dolog, amit tennem kellene. Emlékeztetni őket, hogy itt vagyok. Felbosszantani őket.De bármi is indult be az elmémben, az mozgatja a szálakat.

– Hé, nyisd ki! Nyissátok ki a kurva ajtót, seggfejek! – Üvöltök, mint egy őrült, és nem tudom abbahagyni. – Baszd meg! Engedjetek ki! Engedjetek ki!

Vigyázz, mit kívánsz,gondolom, még akkor is, ha most nem tudok uralkodni magamon.

Az ajtó egy csattanással kinyílik, és hátralök. Jézusom!A könyökömmel a padlóra csapódom, majd a fejem a csempéken pattan, és elkábít. Fekete foltokat pislogok ki a szememből, és amikor újra látok, ő ott van, fölém hajolva.

A legrosszabb rémálmom.

– Jason Vega. Micsoda figyelemfelkeltő kurva vagy. – Simon Gomez kuncog, és ez a hang felállítja a szőrszálakat a karomon. – Kurva. Ezt te is hallottad? Ó, ember, ez vicces volt. Ugye, srácok?

Felegyenesedik, és a két magas árnyék az oldalán férfiaknak bizonyul, a szokásos gengsztereinek, nagyok, izmosak és kurva rondák. Szárazon felnevetnek, a parancsára.

Az ajtó már nyitva van, de a tüdőm még mindig túl kicsi a mellkasomban.

– Mit akarsz? – Sikerül kimondanom. Megpróbálok felülni, de Simon a mellkasomra teszi a csizmáját, és visszalök a földre.

A picsába.

– Mit akarok. Kedves tőled, hogy megkérdezed. – A csizmáját lenyomja, elzárja a lélegzetemet. Megragadom a csizmáját, megpróbálom letépni magamról. – Jól érzed magad, Jason? Jól érezted magad tegnap este, amikor az embereim ellen harcoltál, és szembeszálltál a parancsaimmal? – Erősebben nyomja, amíg azt nem hiszem, hogy eltörik a bordám. – Te mocskos kurva. Mi a faszt képzelsz magadról?

Kurvára nem kapok levegőt.Zihálok, próbálok levegőt venni, de nem sikerül. A mellkasom ég, a bordáim fájnak. Nem tudom leszedni magamról az átkozott csizmáját.

– Baszd meg. – Alig egy sziszegés, az utolsó lélegzetvételem.

Szent szar, nem ájulhatok el,nem azok közelében, akik felettem állnak. A gondolat, hogy bántalmaznak, miközben elájulok, ugyanúgy kiborít, mint korábban a bezárt ajtó.

A sötétség ismét közeledik, elhomályosítva a szoba oldalait.

– Miért harcoltál az embereim ellen?–kérdezi Simon, fölém hajolva. – Ki neked az a ChetStorm?

ChetStorm? – Senki – formálom a szót, és már nem marad levegőm a hangok számára.A feketeség mindent elborít, és a középpontban csak Simon ronda pofája marad.

Kurvára ki leszek akadva, ha ő lesz az utolsó dolog, amit látok, mielőtt meghalok.

A csizmája nyomása enyhül. Eltart egy pillanatig, mire észreveszem, hogy szivárog a levegő a tüdőmbe. Zihálok, és újra küzdeni kezdek. Nevet.

Kibaszottul röhög, és a verőlegényei ismét csatlakoznak hozzá, hápogva és ordítozva. Rohadékok! Remélem, megfulladnak a nyálukban.Fogadok, hogy Oscar-díjat is akarnak majd az alakításukért.

Faszfejek.

– Remélem, nem számítasz semmire a kis mutatványod után. – Simon vidáman vigyorogva leemeli rólam a lábát, és előhalászik a zsebéből egy fehér porral teli kis műanyag zacskót. Úgy lógatja elém, mint a csalit.

Az elmém elsötétül, majd a szükségtől vörösen felizzik. A tasak után vetem magam, miközben ő hátralép, és hagyja, hogy az arcomra essek, még mindig kábultan és kifulladva.

– A szentségit – suttogom.

– Elég a csevegésből. – Az egyik verőlegénye megragad, és felemel, mint egy rongybabát. Nem kis teljesítmény, tekintve, hogy olyan magas vagyok, mint ő. – A főnök kérdezte, ismered-e ChetStormot – ugat az arcomba, és köpköd, mint egy veszett kutya.

– Még sosem hallottam róla – krákogom.

Nem hazugság. Feltételezem, hogy ő Raine apja, de a nevét sosem tudtam.

És még mindig vágyakozva nézek a kis műanyag zacskó után, a szükség énekel a véremben. Baszki, mekkora szarban vagyok.

A neandervölgyi gengszter egyik kezét a vállamra helyezi, a másikkal az állkapcsomat markolja, és visszafordítja az arcomat felé. – Honnan ismered őt? Milyen kapcsolatban áll a chicagói családokkal?

Ó, bassza meg. Maffia. – Nem tudom.

Nem látom az ütést, ami a gyomromat éri, de öklendezek és forgolódom, próbálok összegörnyedni a fájdalomtól, de képtelen vagyok rá, mivel a gorillapofa tart engem.

– Gondold át újra. Talán majd eszedbe jut.

Újabb ütés, és egy kemény rázás. Jézusom! Remélem, a cipője nagyon drága, és a kedvenc párja, mert mindjárt lehányom őket.

Majd azon gondolkodom, hogy bölcsebb lenne-e lazítani a szorításában, hogy minimalizáljam a sérülést, vagy harcoljak vele, és reméljem, hogy gyorsan kiüt, hogy ne kelljen a többivel foglalkoznom.

De a félelmem, hogy eszméletlenül megerőszakolnak, nem engedi, hogy megtegyem egyiket sem.Nem tehetek úgy, mintha pihennék, és nem remélhetem, hogy kiütnek. Kibaszottöröm és boldogság! Legalább a fájdalom eltereli a figyelmemet a drogokról. Ez minden, amim most van. Ebbe kapaszkodom, miközben a gorilla újra és újra megüt, és ugyanazt a kérdést teszi fel, mintha ez beindítaná az emlékezetemet.

Talán működik, gondolom homályosan, miközben összefüggéstelen képek táncolnak a fejemben, egy másik pince, egy másik férfi, aki megüt, rugdos, átkozódik, de a fájdalom mindig visszavisz az itt és most-ba. Ebbe az alagsorba, ehhez a férfihoz. Ehhez az összevisszasághoz.

A történetem nem változik.Nem tudom, ki az a ChetStorm, csak elhaladtam a sikátor mellett, nem tudok semmit a maffiáról.

Azt hiszi, hogy a fájdalom megtör engem? Már csecsemőként magamba szívtam a fájdalmat. Ez minden, amit tudok. Bárhogy is legyen, csak szítja a makacsságom, még inkább a földhöz ragaszt.

Amíg le nem löknek a padlóra,az érdes anyag tetejére, és ledobják a nadrágjukat.

A pánik visszatér, és csak remélem, hogy az emlékezetem majd kitörli ezt a pokoli napot a számomra. Elsötétíti, kitörli, olyan mélyre nyomja, hogy soha többé nem bukkan fel.

Mit számít még egy elveszett kibaszott emlék, nem igaz?