3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

Raine

 

Fordította: Aemitt

 

Az utolsó ember, akit munkába menet látni akartam, Jason volt. Ugyanaz a fickó, aki kísértett az agyamban, azt, akit megpróbáltam kitörölni a gondolataimból, de nem jártam sikerrel.

És ahogy kinéz... vizes. Nagyon vizes, vacog és nyomorult, egy üzlet ajtajának dőlve, csak egy nadrágban és egy olyan alig takaró felsőben,ami viseléséhez ragaszkodik. Lemaradt az évszakváltásról? Szeptemberben vagyunk, a szentségit.

Bámul rám, és sötét szemei kissé fókuszálatlannak tűnnek. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jön ki rajta semmi.

Ráncolom a homlokom. Drogozik? Lehet, hogy egy ideje nem beszéltem vele, de hallottam, hogy alkalmanként beszélt Oceannal. A srácnak gyors a nyelve, és ezt nem úgy értem.

Baszki, most nem tudok nem gondolni a nyelvére és arra, hogy mire képes.

Jézusom.

– Jason. – Guggolok le elé, és észreveszem, hogy reszket. – Mi a baj, elfelejtetted a kabátod?

Nagyot nyel, és a tekintetem követi a torka mozgását. –Valami olyasmi – húzza ki végül magát. – Mit keresel itt lent a szegénynegyedben velem, szépfiú?

Oké, ez már jobban hasonlít arra a Jasonre, akire emlékszem. – Minden reggel itt megyek el munkába menet.

– Munka? – Úgy mondja, mintha ez egy ismeretlen fogalom lenne,és bassza meg, nekem tényleg abba kéne hagynom a ragyogó szemeinek bámulását, ahogy a fogai az alsó ajkába mélyednek, a tintás karjainak izmait, ahogy a behajlított térdei köré fonja őket. Az ujjpercei vörösek, horzsolásosak, és hosszú ujjai finoman remegnek.

– Collateral.

– Damage? – motyogja.

– Aha. A tetováló szalon? A Damage Control testvérboltja?

Sóhajt, lehunyja a szemét. – Picsába, persze. Nem tudtam, hogy errefelé van.

– A sarkon túl. De téged még sosem láttalak errefelé.

– Nem a szokásos törzshelyem – vallja be halkan, hangjában érdes éllel, ami megmozgat bennem valamit. Nem tudom, mi ez, de nem tetszik.

– Te is tetoválsz, mint a bátyád?

– Nem. Én csak reggelente tartom a frontot. – A zavaros tekintetére, vállat vonok és kiegyenesedek, a térdeim nyikorognak. – Én vagyok a recepciós. Megan délutánonként van ott. Szóval, mennem kell, különben elkések.

A pokol is befagyhatott, ha udvariasan beszélgetek Jasonnel.

– Igen, menj csak, bébi – mondja halkan. Aztán gúnyolódik. – Nem akarjuk, hogy leszidjanak, ugye? Szaladj csak a kényelmes, unalmas kis munkádhoz.

Tudtam, hogy ez túl jó ahhoz, hogy sokáig tartson. Felhorkantam és megráztam a fejem, kezemet az esőkabátom zsebébe dugom. – Felejtsd el, hogy egyáltalán kérdeztem.

– Mit kérdeztél?

Krisztusom. – Csak ne maradj itt kint, különben halálra fagysz.

– Tudok vigyázni magamra. Mindig is tudtam – keményfejű. Bámul rám.

– Aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

Ahogy elindulok, rájövök, hogy fülelek, várom a visszavágását. Biztos valami frappáns lesz, és hallani akarom. A haragja kirobbanását akarom, a szikráját.

De nem jön, és ha jobban belegondolok, miért ül ott vizes ruhában, és nem csinál semmit?Nincs túl korán reggel ahhoz, hogy az utcákat rója?

Egy tompa hang a hátam mögül megállít. Nem tudom biztosan, mi az, de megfordulok. Autók haladnak el mellettem, a járdára fröcskölik a tegnap esti esőt, a lámpáik égnek. Az eső egyre jobban esik.

A zuhogó esőcseppek függönyén keresztül alig tudom kivenni a karcsú alakját a bolt bejáratának sötétségében, de valahogy a csontjaim mélyén érzem, hogy valami nincs rendben.

Így hát elindulok visszafelé, ellenállva a késztetésnek, hogy elfussak.

 

  

 

 

A hang, amit korábban hallottam újra felhangzik. Köhög, és amikor bebújok a ponyva alá, ott találom görnyedten, lihegve, vizesen és a haja eltakarja a szemét.

– Jase. – Érte nyúlok, ő pedig tágra nyílt szemmel hátrál. – Hé! Jól vagy, haver?

Közelről nézve az arca egészségtelenül szürke, az arcán lévő enyhe borosta miatt az arccsontjai olyan élesen kiállnak, mintha felszakítani készülnének a bőrt.

A picsába.

– Hagyj békén – dünnyögi, és talán azt is kellene tennem, mert annak ellenére, hogy úgy néz ki, mintha a pokolban melegedne, rám mered, forró tekintetéből düh és megvetés árad. – Csak menj el.

– Mit tehetek érted? – követelem, hogy megtudjam, és leguggolok. – Bárki, akit felhívhatok, hogy jöjjön érted?

Szipogó hangot ad ki, és éles vigyorral kivillantja a fogait. – A limómat. Hívd ide a sofőrömet, miért nem teszed meg, Raine? Légy jó fiú menj és hozd ide.

Jézusom, a kurva életbe! –Vannak barátaid? – akadok ki. – Vagy elüldözted őket is az istenverte viselkedéseddel?

– Pff. Nézzünk oda, ki beszél. Te önelégült, kibaszott fasz...

Egy újabb köhögés szakítja félbe,és elfordítja az arcát, felemeli a karját, hogy elfojtsa a rohamot. A sötét tinta az alkarján irreálisnak tűnik a félhomályban.

El kellene mennem. Tudom, hogy kellene, de nem tudok elmozdulni a helyemről, nézem, ahogy megremegnek a vállai, ahogy még többet köhög, aztán kihúzza magát, bizonytalanul levegőt vesz, és hagyja, hogy a feje az ajtónak dőljön.

Még a félhomály sem tudja elrejteni a szeme alatti sötét karikákat, és azt hiszem, zúzódásokat látok a csuklója körül.

Hirtelen felindulásból megragadom a kezét, és megrántom. – Gyerünk.

Rám pislog, hosszú szempilláit felhúzza. – Mi az?

– Gyerünk, kelj fel. – Erősebben rángatom a kezét, és szemöldökét összevonva húzza el a kezét. – Igyunk egy kávét. Kávézol, ugye?

Felvonja a szemöldökét, majd a szeme ismét összeszűkül. – Baszd meg. Nincs szükségem a kávédra. Tűnj el!

– Jase.

– Jason – darálja. – Jason, a francba is!

Hűha. Elevenére tapintottam. – Jól van. El kell tűnnöd a hidegből, valami melegre van szükséged, és nekem reggelire van szükségem. Gyere velem.

– Nem fogadok el alamizsnát – motyogja, de a gyomra korog, és megnyalja a száját.

És a farkamnak nem szabadna erre reagálnia, nem egy ilyen helyzetben. – Ez nem alamizsna. Ez egy... – egy elfogadható kifogás után kutatok.

– Egy találka. Egy kis kávéval.

– Találka… mégis miről? – A fogai most olyan erősen csattannak össze, hogy nehéz megérteni a szavakat, és a nagyképűség meg a büszkeség mögött ott van egyfajta óvatosság, ami belém markol.

– Üzlet – köpöm ki, és ezúttal megragadom mindkét kezét, és kirángatom az utcára. Amint felállt, lerángatom a kabátomat, és a vállára vetem. – Gyere, nem érek rá egész nap.

Nedves szempillái alól néz rám, miközben jobban maga köré csavarja a kabátot, és a szája sarka felfelé húzódik. Sápadt kezével int, mint egy középkori udvaronc. – Csak ön után, Mr. Storm.

Nos, bassza meg.

 

 

 

Jasont a legközelebbi kávézó felé vezetve, kirántom a telefonom és a munkahelyemet hívom. Szólnom kell a bátyámnak, hogy van egy kis fennakadás, és késni fogok. Előre látható volt, hogy abban a pillanatban, amikor ezt mondom neki rögtön elkezd kérdezgetni, hogy mi történt, de én félbeszakítom.

– Csak fedezz engem egy órán át. Kérlek, tesó.

– Jól vagy? – Teljes testvéri túlvédelmező üzemmódban van, és én egy kicsit elmosolyodom, bár tényleg le kell hűtenie magát.

– Igen. Jól vagyok, minden rendben. Bízz bennem, Shun. Csak egy óra és a Collateral-ban leszek.

Motyog valami érthetetlent, majd bontja a vonalat.

Megrázom a fejem, zsebre teszem a telefont és letörlöm az esőt az arcomról. Már csuromvizes vagyok, a kabátom nélkül fázom, és amikor megfordulok, azt látom, hogy Jason rám bámul.

Elkapja a tekintetét, és összepréseli a száját.

Akkor rendben.

Lassú, sokkal lassabb, mint én, és az, hogy elázok, nem a kedvenc időtöltésem, így kinyitom a számat, hogy megkérdezzem, nem tudna-e sietni egy kicsit, amikor észreveszem, hogy a kabát ellenére még mindig reszket, és a léptei kissé bizonytalannak tűnnek.

Basszameg.

Ezért lelassítok én is, és szemmel tartom, ahogy makacsul halad tovább. Úgy látszik, hogy csak a puszta akaratán múlik, és sokkoló, ahogy a saját bőrdzsekimbe burkolózva látom. Jól passzol a széles vállaira, bár középtájon szétnyílik.

A pasi túl sovány. Többet kéne ennie.

És ennek semmi köze hozzám. Én csak egy kis forró kávét töltök belé, hogy ne haljon meg hipotermiában, és aztán el kell mennem dolgozni, és megválaszolni Ocean elkerülhetetlen kérdéseit.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért érdekel.

Eltekintve attól a ténytől, hogy ez a pasi a nedves álmaimnak a főszereplője. De ez csak egy fantázia, semmi több.

Emellett, a bátyám és Jesse Lee segítenek neki, tudom, hogy minden hónapban pénzt adnak neki. Akkor miért nem talál egy normális munkát, hogy ne legyen az utcán? Egyszerűen nem értem.

Óráknak tűnő idő után elérjük a kávézót, én lépek be először, és tartom neki az ajtót. Nem kommentálja, az arca sápadt. Megtántorodik, ahogy belép, én pedig megragadom a karját, hogy stabilizáljam.

Félszegen kirántja, és hátralép, amíg a hátsója egy üres asztalnak nem ütközik. – Most már itt vagyunk – sziszegi. – Ha üzletről akarsz velem beszélni, beszélj. De egy kurva pillanatig se hidd, hogy kedvezményt kapsz.

Eltart egy ideig, amíg a szavai eljutnak az agyamig, és akkor vöröset látok.

– Nem akarok tőled semmit – sziszegem vissza. – A picsába, a hidegben kellett volna hagynom téged.

A szája egyik sarka megrándul egy újabb szúrós vigyorban. – De nem tetted.  A kérdés az, hogy miért?

A francba, mit képzeltem?

– Ülj le – csattanok fel, és ellépek, hogy hozzam neki azt az átkozott kávét.

Aztán visszaveszem a kabátomat, és elhúzok innen.

Negyedik fejezet

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

A kávézóbana levegő olyan meleg, hogy nem tudok lélegezni ésfekete szegélyek villóznak a látásomban. Örülök, amikor Raine elviharzik a kávéért, hogy nekidőlhessek az asztalnak, amibe beleütköztem, és lehunyjam a szemem. Hogy össze tudjam szedni magam. Várom, hogy a helység ne forogjon tovább.

Mélyeket szippantok a levegőből, és ezzel együtt az étel szaga is megérkezik.Jó illata van. Finom. A gyomrom korog és fájdalmasan forog, emlékeztetve arra, hogy már egy ideje üres.

Átkarolva magam, összeszorítom a fogaimat, és várom a görcsöt. A kávé majd rendbe hoz, becsapja a gyomromat, hogy azt higgye, tele van. És ez majd felmelegít. A kabát és a meleg levegő ellenére csontig hatoló hideget érzek magamban.

És akkor eszembe jut, hogy valójában miért hozott ide, akkor a gyomrom megint felfordul, ezúttal más okból.

Munka. Persze, mi másért vinnél egy kurvát egy kávézóba?

Szex Raine-nel. Ó, elképzeltem. A kezét rajtam, a száját... a farkát.

Jézus. Egyáltalán nem jó, hogy itt vagyok, ilyen közel hozzá. Ő egy elkényeztetett kölyök, egy jó fiú, egy jóképű férfi, és az én védekezésem gyenge.Ez üzlet, semmi több. Ennyi az egész, még akkor is, ha nem mindennapi hogy egy jóképű srác, vágyott férfi igényli a szolgálataidat. Ha többet akarsz, az a katasztrófa receptje.

Sötét kuncogást hallatva, kezemmel végigsimítoma dzsekije puha bőrét. Az ő illatát árasztja. Én meg egy idióta vagyok. Többre vágyom? Nem akarok többet. Nem akarhatok többet. Ez az én életem, ez vagyok én. Ez az egész, ennyi csupán.

Mire Raine visszatér a tálcával, már többnyirevisszanyerem az önuralmamat, nem remegek úgy, mint korábban, és nem is nevetek mániákusan. Nyugodt vagyok. Készen állok. Sikerült lecsúsznom az asztalról, és leülnöm az egyik nehéz vasszékre, bár még mindig csodálkozom, hogy miért nem jött senki, hogy kirúgjon.

Normális esetben nem engednének be egy ilyen helyre. Nem mintha ez puccos lenne, vagy valami ilyesmi, de ha nem úgy nézek ki, mint egy csöves az adott napon, akkor úgy nézek ki, mint egy kurva, és egyik sem elfogadható.Talán a nehéz bőrdzseki miatt nézek ki tisztességesebben? A csillogás hiánya az arcomon, amit az eső tisztára mosott? Vagy a jelenléte, ami fölöttem lebeg?

Ő is vizes, észre veszem,ahogy az agyam lassan kezd értelmet találni a dolgokban. A pulóvere nehéz a víztől, a sötét haja rátapadt a fejére.

Hát persze, hogy az. Hiszen ideadta a kabátját.

A gondolat megakasztja a lélegzetemet, így amikor idead egy hatalmas bögre gőzölgő kávét, csak megragadom, hűvös kezem bölcsőjében ringatom, és bólintok.

Aztán elém tol egy tányért, és én csak értetlenül bámulok rá.

– Reggeli – mondja.

Ma reggel az elmém különösen lomha, a hideg meg minden miatt, de a testem tudja, mit kell tennie. Otthagyom a bögrét és megragadom a szendvicset, és a felét egy mozdulattal a számba tömöm.

Bassza meg, ez finom.

Olyan rohadt jó. Azt hiszem, épp most élveztem a nadrágomban, annyira jó ez a szar.Sonka és paradicsom van benne, meg valami flancos sajt, nem mintha igazán érdekelne.Rágok, nyelek és harapok még, mielőtt bárki elvenné tőlem.

Három harapással végzek vele, és megnyalom az ujjaimat. Aztán megnézem a tányért, hátha maradt még valami.

A gyomrom görcsbe rándul, hosszú idő óta először telik meg, de nem veszek róla tudomást, és belekortyolok a kávéba. Amíg nem hányok, addig jól vagyok.

Amíg életben vagyok, addig jól vagyok.

Muszáj.

– Szent szar – motyogja Raine az asztal túloldaláról, és amikor felnézek,furcsa arckifejezést ölt. Döbbentnek tűnik. Félig-meddig elborzad.

Baszd meg. Melegség száll az arcomra, és nem hiszem, hogyez ennek a helynek a fűtése miatt van. De baszódjon meg ő is! Mármint, mi van?Ha csak megjegyzést tesz arra, hogyan eszem, az elkényeztetett kis kölyök, én...

– Kérsz még egyet? – mondja, és a gondolataim leállnak. Belekortyol a kávéjába, biccent az üres tányéromra.

Még egy micsodát?

Felém tolja a saját érintetlen szendvicsét. – Tessék.

Ránézek, és a nyál összefut a számban.Meg akarom kérdezni tőle, hogybiztos benne, de már nyúlok is érte, otthagyva a félig megivott kávémat.

– Csak lassíts – mondja, a hangja halk háttérzaj. A szemei annyira mélykékek. Mint a farmer, csak sötétebb. Rétegesen. Tépelődöm a nézelődés és a szendvics között.

Mi a fasz van, Jason? Szedd össze magad. És egyél, addig, amígvan kaja.

Nem kell kétszer mondani.

 

 

 

Talánaz utolsó falat túl sok volt. Úgy érzem, hogy ki fogom dobni a taccsot, ezért óvatosan hátradőlök a székben, és remélem, hogy az étel lent marad.Most hányni totál szívás lenne.

Raine legalább hagy egy kis teret nekem, a kávéját kortyolgatja, és a telefonját nézi.Csendben van, az egyetlen zaja közeli asztaloknál ülő vendégek hangjai.A hely nem olyan zsúfolt, mint amilyennek vártam. Talán az idő miatt?

Fogalmam sincs, mennyi az idő. Kell egy telefon. Mindig van nálam egy olcsóegy feltöltő kártyával, de a múlt héten elvesztettem, amikor Simon egyik verőlegénye helyben hagyott. Rohantam, és valahol kiesett.

Gyakran futok. Mi mást tehetnék még? Menekülök az erőszak és problémák elől. Futok, amíg nem kapok levegőt, amíg nem tudok egy lépést sem tenni.

Aztán elbújok. A rejtőzködés az, amihez a legjobban értek.

Raine megmozdul a székén, leteszi a telefont, és az illata felém száll, mintegy finom szál az ételek nehéz takarója és az emberek illata alatt: férfias pézsma, aftershave és... alma?

A pillantása találkozik az enyémmel, és én mindent megteszek, hogy ne fulladjak bele abba a napsütötte kékben. – Jobb? – kérdezi.

Ez ismét összezavar. Ma folyton ezt csinálja.

– Mi...? – kezdem el, és abbahagyom, mert... Mit akarsz elérni? Miért vagy kedves hozzám? – Mit akarsz?

Dühös forróság ereszkedik a szemére. – Fogalmam sincs, mire gondolsz.

– Tényleg? – össze vagyok zavarodva, és ez nem tetszik. – Egy ingyen dugásra vágysz, ugye?

Az arca elsápad, én pedig az arcom belsejét harapdálom, pokolian dühös vagyokés haragszom magamra is.Nem tudom, miért beszélek előbb, minthogy gondolkodnék, minden rohadt alkalommal, amikor a közelemben van. Kihozza belőlem a legrosszabbat, még azokat is, amelyekről nem tudok.

– Tudod mit? – Vörös arccal kezd felállni. – Megyek dolgozni. Add vissza a kabátom.

Megvonom a vállam, és az asztalra dobom. Megborzongok a melegség elvesztésétől. Az illata hozzám tapad. – A tiéd.

– Igen, az. – Megmarkolja a kabátot, és feláll, azok a szép szemek tőröket lőnek rám.

Ó, bébi. – Még mindig nem mondtad meg, hogy mikor és hol.

– Hogy mi van? – Pislog, én pedig a kezemre támasztom az állam, a legjobb önelégült mosolyomat villantom rá.

– Hát nem ezt akartad? Üzletet. Nos, ez a névjegykártyám. – Megnyalom az ajkaimat, és majdnem felnevetek, amikor a tekintete azonnal a számra fókuszál. – Mikor és hol? Most is megtehetném, ha van még egy fél órád.

Ismét pislog. Aztán a tekintete összeszűkül. – Azt hittem – motyogja halkan, az asztal fölé hajolva –,hogy nem szoktál ingyen dolgozni, vagy akár kedvezményekkel.

– Ez nem ingyen van – gúnyolódom. – Ez fizetés. Ezért. – Intek a másik kezemmel az üres tányérok és bögrék felé. Az átkozott kabátra. Az átkozott kávézóra.

– És azt gondolod, hogy két szendvicsért és egy csésze kávéért cserébe szexet kérek?

Meg akarom vonni a vállam, de ráveszem magam, hogy ne mozduljak. Mit gondol, szerinte mennyit keresek?És egyébként is, nem csak a szendvicsek vagy a kávé. Mindenekelőtt az volt, hogy magával rángatott, rám terítette a kabátját, megkérdezte, hogy jobban érzem-e magam, megkérdezte...

Basszameg,nem. Nem csinálom ezt. Nem gondolkodom ezen. Ez az a fajta baromság, ami szétbaszhatja egy srác fejét.

– Nem tudok készpénzzel fizetni – válaszolom semlegesen,megtartva forró tekintetét. – És semmi sincs ingyen.

– Nos, ez a reggeli igen. Részemről ingyen volt. Megtarthatod a visszajárót.

Sarkon fordulva kisétál, és nem tudom nem észrevenni, hogy milyen feszes, átkozottul szexi segge van.

Nem mintha ezt korábban nem vettem volna észre. Vannak dolgok, amiket egyszerűen lehetetlen elkerülni, hogy ne vegyük észre.

– Amit mondtál, annak még csak értelme sincs – motyogom utána,jóval azután, hogy elment.

Ennek semmi értelme sincs.

Nagyot nyelek, bámulom a csukott ajtót, a hangok körülöttem értelmetlen zümmögéssé válnak. Fehér zajjá.

És az az átkozott gombóc a torkomban visszatért. A francba.

Mi a fasz bajom van mostanában?