21.-22.-23. Fejezet

 

Huszonegyedik fejezet

Raine

 

Fordította: Aemitt

 

A DeathMoth, Rafe és Dakota punk rock bandájapróbáttart ma a CollateralDamage-ben, és ezt kihasználjuk, hogy ellenőrizzük a technikai részleteket, a mikrofonokat és a hangszórókat, eldöntjük, hogy legyen-e emelt színpad vagy sem, hova kerüljenek a kábelek.

Jegyzetelek, bólogatok, ahogy a technikus elmagyarázza a dolgokat. Elméletileg én vagyok a felelős ezért az eseményért, de Megan többé-kevésbé átvette a szervezést.

Jól is van ez így,mivel egy szóra sem emlékszem, amit a technikus mondott nekem, és a jegyzeteim nyomasztó firkákból állnak.Az agyam nem a munkán jár, mióta Jason segített megmenekülni a sikátorban történt támadástól.

Akkor láttam utoljára.Kerestem őt, minden reggel munka előtt, minden este munka után, de nem találom a szokásos helyeken.Megpróbáltam felkutatni azokat az embereket, akikkel néha látom beszélgetni, a hórihorgas srácot, egy tüskés hajú lányt, de mintha a föld megnyílt volna, és elnyelte volna őket.

Megborzongok.

Rafe gesztikulál felém, és rájövök, hogy a nevemen szólít.

A picsába.

– Elnézést – mondom a technikusnak, és a csoport felé indulok.

RafeVestri kopott farmert és kifakult kék pólót visel, ezüstkarikák csillognak a fülében, rövid, szőke haja tüskékben meredezik. Dögös. A Brotherhood minden tagja dögös.

De nem olyan, mint Jason.

A szentségit,és most megint ő jár a fejemben, pedig legalább úgy kellene tennem, mintha hallgatnék a bolt tulajdonosára, ahol dolgozom.

– Kéznél van a standok elrendezése? – kérdezi Rafe, miközben a kezében lévő ütőkkel játszik, a csillogó dobkészlet még mindig vibrál a legutóbbi ülés óta. – Meg akarom nézni, hol ül a SoulStain.

– Zane és Ocean mellett. – Szerencsére ennyit tudok, és a terv a zsebemben van. Előhúzom. – Aztán van néhány ékszer és ruhabódénk, hogy a tömeg keveredjen, aztán a többi DamageControl tetováló standja.

Kiveszi a kezemből a tervet, és a homlokát ráncolja. – Oké, ez jól néz ki. Jesse és Micah holnap jönnek vissza Chicagóból. Beszélj velük, hogy hol akarnak helyet foglalni. És, Raine?

– Hm? – Rápislogok, megszállottan gondolva arra, hogy Jesse Lee hamarosan hazajön, és végre kérdezhetem őt Simon Gomezről.

És Jasonről.

– Mi van veled? – kérdezi Rafe.Megragadja a karomat, és én tudatosan nem vonom meg a vállam. Rafe nagydarab fickó, magas és szuperizmos, sokkal erősebb nálam. – Ugye tudod, hogy beszélhetsz velünk? Velem.

Valahogy a gondolat, hogy összedugjuk a fejünket, és szívvel-lélekkel beszélgetünk, nem jelenik meg a lelki szemeim előtt, bármennyire is jót akar.

– Tudom – hazudom.

– Valami nyomaszt téged. – Hosszan néz rám, mintha olvasni tudna a gondolataimban, borostyánszínű szemei macskaszerűek a gyenge fényben. Hátborzongató.–Már egy ideje itt vagy, és jársz velünk sörözni meg ilyenek, de valahogy mindig távolságtartó vagy.

– Sajnálom – hátralépek egy lépést, és a keze az oldalára esik. – Jobban fogok koncentrálni. Tudom, hogy a bátyámnak tett szívességből vagyok itt, és...

– Hűha. Ez az, amit gondolsz?

Bámulok. – De…

– Azért vettük fel, mert pokoli jó voltál az interjún.Megfelelő képességekkel rendelkezel, és kedves vagy az ügyfelekkel. És ezt jól is csináltad. Egészen az elmúlt néhány hétig. – Közelebb hajol, a szemei összeszűkülnek. – Aggódunk érted, Raine, nem dühösek vagyunk. Szeretnénk azt hinni, hogy egy család vagyunk, nem csak egy üzlet. Ha bármivel kapcsolatban segítségre van szükséged, mi itt vagyunk neked. Megértetted?

– Értettem – suttogom, és elgondolkodom azon, amit Ocean mondott. Hogy ezek a srácok fedezik a hátam, a mi hátunkat. Hogy nem vagyunk egyedül.

De ha a drága jó öreg apánk beveti a maffiát... Ha minden a feje tetejére áll, a barátaink nem fognak meghátrálni? Nem hibáztatnám őket. Nekik a csajaik és a gyerekeik miatt kell aggódniuk.

Reméljük, hogy nem jutunk el odáig.

 

* * * *

 

Gary este felhív, amikor befejezem a munkát a moziban. Azért tudom, mert követelem, hogy tudjam, ki az, akivel beszélek, és nem azért, mert elmentettem a számát a telefonomba vagy ilyesmi.

Kínos.

– Tehát, hé – mondja olyan vidám hangon, hogy bántja a fülemet. – Gondoltam rád. Nem válaszoltál a hívásaimra vagy az üzeneteimre, ezért haboztam, hogy megtegyem ezt. Úgy értem, nem baj? Hogy megint hívtalak?

– Öm, persze. – Kérjek bocsánatot, amiért nem hívtam vissza korábban? Vagy legyek dühös, hogy úgy tűnik, nem érti a célzást? – Nézd, Gary...

– Mielőtt bármit mondasz, hallgass meg. Kérlek.

Összecsípem az orrnyergemet, és lenyelek egy sóhajt. – Figyelek.

Úgy értem, hogy otthagytam a pasit abban a szép étteremben, ahová meghívott vacsorázni. A legkevesebb, amit tehetek, hogy adok neki néhány percet az időmből.

– Nagyon kedvellek, Raine. Dögös vagy, intelligens és vicces.

Elhúzom a telefont a fülem közeléből, és bámulok rá. Most rólam beszél? Kicsit túlzásba viszed, nem igaz, Gary?

Az étteremben inkább az volt a benyomásom, hogy zavarban van, ha egy olyan civilizálatlan állattal látják, mint én. Bár úgy tűnt, hogy amúgy is benne van a vad, forró szexben ezzel a rosszfiúval.

Amikorvisszateszem a telefont, hogy meghallgassam, azt mondja – ...még egy esélyt. Egy kávé, talán? Semmi elköteleződés. Csak beszélgetni és jobban megismerni egymást.

Rendben. Adjak még egy esélyt? Kitartó, ezt meg kell hagyni. Udvarias. És nem is nézett ki rosszul. De...

Nem nekem. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Sajnálom, Gary.

Csend.

– Értem. – Újabb csend ezúttal rövidebb. – Egy másik srác van a képben?

– Talán – ismerem el.

Szent szar. Abban a pillanatban, ahogy a szó elhagyja a számat, rájövök, hogy ez nem hazugság, hogy megnyugtassam Gary büszkeségét. Van egy másik srác is. Bárcsak megtalálnám és beszélhetnék vele.

– Lehetnénk barátok – mondja visszafogott hangon. – Lehetnénk...

– Nézd, mennem kell. Kösz, hogy hívtál. És sok szerencsét.

 

* * * *

 

Napok múlnak. A seb az oldalamon már behegesedett.Az aggodalmam még néhány fokozattal magasabbra emelkedett. Jason nem jelent meg. Megint. Hol a fenében van?

Természetesen egy ügyféllel. Mit gondoltál, faszfej?

Vagy történt vele valami.

Mondogatom a zsigereimben lévő görcsös érzésnek, hogy jól van. Tiszta szerencse volt, hogy az előző hetekben olyan gyakran összefutottam vele.Ez nem jelenti azt, hogy itt kellene lógnia, ha arra járok. Lehet, hogy kerül engem, miután legutóbb akkora seggfej voltam vele.

A telefonom üzenetet jelez, és gyorsan megnézem, nem is tudom, miért. Nem mintha Jasonnek meglenne a számom. Nem mintha írna nekem, ha tudná.

Jézusom, Raine.

Az üzenet Jessetől származik. Azt írja, hogy csatlakozzak hozzá és a srácokhoz a Halo-ban, a kedvenc bárjukban.

Fontolgatom, hogy visszautasítom. Igazából csak tovább akarok cirkálni, tovább keresgélni, és a pokolba a logikával. Az az érzés a mellkasomban nem hagy nyugodni, és nem hiszem, hogy jó társaság leszek ma este.

Aztán meg... Jesse ott lesz.Mi van, ha megvan neki Jason száma? Mi van, ha tudja, hol van Jason?

Ezzel el is dőlt az ajánlat. Még egy utolsó kör, minden sarkot, minden árnyékot leellenőrzök, és megfordulok a kocsival.

Ideje végre válaszokat kapni.

 

* * * *

 

– SimonGomez. – Jesse úgy köpi ki a nevet, mint egy kitört fogat.

– Mi van vele? Kiengedték a börtönből, és visszatért az utca terrorizáláshoz. Ő egy MC-vezér, aki mindent és mindenkit irányít, aki átmegy a területén.

– Drogok? – kérdezi Shane, oldalra billenti a fejét, és kortyol egyet a söréből.

– Kábítószer, fegyverek, emberkereskedelem, szex, amit csak akarsz.A kérdés az, hogy mi köze van az apádnak az átkozott MC-hez és a mexikói maffiához?

Jó kérdés. – Milwaukee-ban gyanús alakokkal volt dolga – mondja Ocean. – Aztán ő és anya leléptek a városból, emlékszel? És három évig senki sem hallott róluk. Most visszatért, és ki tudja, mit csinált ezalatt az idő alatt.

Bólintok, és nagyot kortyolok a sörömből. Istenem, valami erősebbre van szükségem.

– Hadd meséljek neked Simon Gomezről – mondja Jesseés gondterhelten nézi a sörösüveg címkéjét, zöld szemei árnyékot vetnek. – Sokszor bántalmazott, amikor az utcán éltem. Olyan, mint egy kutya a csonttal, amikor megszállottja lesz valaminek. És egy ideig én voltam az.

Hideg borzongás fut végig a gerincemen.Jesse általában egy szuper magabiztos, vidám fickó, de ezt a történetet elmesélni úgy tűnik, nehézséget okoz neki.

– Egyszer egy üveggel a karomra csapott. – Megfordítja az említett karját, és megmutatja a tintával félig beborított hegek összevisszaságát, amit már párszor észrevettem. – Jason... Jason Vega, együtt dolgoztunk az utcán. Ő talált rám, és segített nekem, felvett a bandájába, és úgy döntött, hogy engem meg kell védenie. Ragaszkodott hozzá, hogy feljelentsem Simont azok után, ami történt, de én évekig gyáván meghátráltam. Amikor végül megtettem, sikerült rács mögé juttatnom. A helyzet az... – Ellöki magától az üveget, és végig simít a sötét rövid haján. – Egy ideig attól féltem, hogy utánam fog jönni, amint kiengedik a börtönből. De sosem tette. – Jesse a homlokát ráncolja. – Megkérdeztem Jasont erről, hogy Simon szokott-e mostanában gondot okozni neki. Jason azt mondja, hogy nem.

– Akkor mi a kapcsolata a Klubbal? – kérdezem

– Jasoné? – Jesse összehúzott szemmel néz rám. – A Klub Simon főhadiszállása. Ki mondta, hogy Jason kapcsolatban áll vele?

Összerezzenek. – Én ...

– Beszéltél Jasonnel – mondja Ocean, és olyan erősen szorítja a kezében az üveget, hogy csodálkozom, hogy még nem tört össze. – Mi történt, R?

Megrázom a fejem. – Szükségem van a telefonszámára. – Jessehez fordulok. – Biztos vagyok benne, hogy megvan. Beszélnem kell vele.

– Minek? – Ocean rosszallóan néz rám. – Nem zaklathatod őt.

– Nem fogom zaklatni. Jézusom, Shun. – Eltolom magam az asztaltól, a szívem hevesen dobog, a szégyen és a düh keveréke kavarog a gyomromban. – Csak beszélnem kell vele.

– Te gyűlölöd őt.

– Nem utálom őt! Kedvelem őt.

Csöndes hallgatás fogadja kijelentésemet.

– Mióta? – kérdezi Seth, és azok a ravasz, sötét szemek rám szegeződnek.

– Kurvára tudtam – morog Micah az asztal másik végéből. Megemeli a sörét. – Kapd el, tigris!

– Baszd meg! Kedvelem őt, én nem...

Nem szeretem őt.

A szívem egyre hevesebben kezd verni. Most honnan jön ez, huh?

Visszaülök.

Ocean mereven bámul rám, mintha az arcomon találná meg a válaszokat. – Jól van. Megvan a száma, és megadom neked.De először is, láttad őt mostanában?

Valami a hangjában arra késztet, hogy felocsúdjak. – Miért?

– Mert nem veszi fel a telefonját, és nem jött el a pénzért, amit minden hónapban adok neki. Aggódom. Még a rendőrséggel is beszéltem, hátha elkapták, de nem.

Nem mondok semmit. A picsába. Jason már nem fogadta el a pénzt.

Ocean bámul rám. Várakozik.A csend húzódik közöttünk, feszülten és fájdalmasan.

Végül Jesse teszi fel a kérdést. – Találkoztál Jasonnel. Nemrég.

Oké, nem igazán kérdés, de akkor is. – Igen.

– Mikor?

– Legutóbb aznap történt, amikor apával találkoztam. Ő segített megszökni Simon emberei elől. Azóta nem láttam őt. – Felemelem a kezem, amikor Ocean kinyitja a száját, hogy megszólaljon, a szemei szúrósan rám szegeződnek. – Kerestem őt. Nem találtam.

– Ha már itt vagyok – mondja Jesse Lee, durva hangon –,ha elég épelméjű vagyok ahhoz, hogy normális életet éljek, tartozom ezzel Jasonnek. Ha csak egy hajszála is meggörbült...

Sokkal többet csináltunk, mint csak érintkeztünk, szeretném elmondani neki, de nem ez a lényeg. – Nem bántanám őt.

– Beszéltél Josie-val? – Amikor megrázom a fejem, folytatja. – Ő is a bandájához tartozik. Tüskés, rövid hajú lány. Elmagyarázom neked, hogy hol lóg.

A bátyám, aki mindvégig hallgatott, ismét odahajol.

– Vajon miért kellene elhinnem, hogy hirtelen megkedvelted? – kérdezi, hangja megtévesztően halk. – Egész idő alatt olyan átkozottul dühös voltál rá minden ok nélkül, nem akartál ránézni, nem akartál beszélni vele...

– Tévedtem, oké? Azt hiszem, csak nem tudtam megérteni... – Bassza meg, miért kell ezt a beszélgetést most lefolytatni, amikor mindenki hallgatózik?–...miért férkőzött a bőröm alá.

– És most már igen?

Talán. Azt hiszem, kezd.

Kezdem azt is hinni, hogy Jason sokkal többet rejteget, mint amennyit elárul, hogy veszélyben van, és hogy véletlenül rosszabbá tettem a helyzetét.

Meg kell találnom őt, most azonnal.

 

* * * *

 

Jesse útmutatásait követve leparkolok egy hamburgerezőelőtt, amit korábban észre sem vettem, és kimászom a kocsimból.Későre jár, és harapós a levegő. Hó illatot érzek.

Először észre sem veszem. Gondolom, nem keres kuncsaftot. Leguggolt, és a telefonján csinált valamit. Sms-t ír? A képernyő lágy fénye megvilágítja erősen sminkelt arcát.

– Josie? – kérdezem,ahogy közeledek hozzá, és igyekszem nem fenyegetőnek tűnni, miközben kétméteres árnyékom rávetül. – Jesse Lee mondta, hogy itt talállak.

Őrülten magas sarkú cipőkön feltápászkodik, és tágra nyílt szemmel néz rám. A szempillaspirálja vagy az árnyéka, vagy bármi is az, fekete csíkokban fut végig az arcán. Közelről úgy néz ki, mint egy rosszul kisminkelt és rémült gyerek.

– Te vagy Raine–lep meg, ahogy a nevem szólít.

– Honnan tudod a nevem?

– Jason mondta, hogy tartsalak szemmel. Arra az esetre, ha valaki megpróbálna kirabolni. – Megvonja csontos vállát. – A múlt héten? Én mondtam neki, hogy veszélyben vagy. – Megkocogtatja a mellkasát. A körmei élénkpirosra vannak festve. – Odarohant hozzád. Elküldött, azt mondta, hogy veszélyes lehet. Nagy bajba keverte magát miattad.

Pislogok. A szemei megteltek könnyel. – Hogy érted ezt? Mi történt?

– Nem akarta elmondani. De... – Szipog, és előhalászik egy zsebkendőt a táskájából. Kifújja az orrát. – Vett nekem egy buszjegyet, és adott egy címet Chicagóban. Azt mondta, hogy menjek, és hogy majd később utánam jön. Hogy megszabaduljak Simontól.

Élesen beszívom a levegőt. – Josie, Simon bántotta őt? Bántotta Jasont?

– Tagadja, de ez nyilvánvaló.Mindig összeverve és sántítva tér vissza arról a helyről, abból a Klubból. – Annyi undorral tölti meg a szót. – Ki fog vigyázni rá, ha én már nem leszek itt? Már csak Adam maradt, és azt mondta, Jason azt mondta neki, hogy elviszi innen. Mindannyiunkat elküld. Mayleen elment, és most...

Megint egy szipogás.

A picsába.

– Josie. Figyelj rám. – Érte nyúlok, de ő visszahőköl, és én leejtem a kezem. – Jason jól van?Beszélnem kell vele. Ígérem, hogy csak segíteni akarok neki.

Hosszú pillantást vet rám, ami arra emlékeztet, ahogy Ocean bámult rám ma este, amikor azt mondtam, hogy kedvelem Jasont. Bizalmatlanság, ez az.

Aztán bólint. – Tudod, hogy van valamilyen vonzalma irántad. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, de te vagy az egyetlen srác, akivel valaha... – Int a kis kezével, én pedig visszatartom a lélegzetem. De ő csak sóhajt. – Megmondom, hol találod meg.

 

* * * *

 

Az egyedüli pasi, akit valaha is... Micsoda?Teljesen elmerengek ezen, ahogy elhajtok, és a város egy másik részén parkolok le, közelebb Jason szokásos törzshelyeihez.

De aztán a figyelmem arra összpontosul, hogy megtaláljam őt. Nem látom őt, amikor leparkolok a kocsival. Valójában senkit sem látok. Azon tűnődöm, vajon félreértettem-e az útbaigazítást, vagy hazudott, hogy megszabaduljon tőlem. Mégis kimászom a kocsiból, és még egyszer körülnézek.

Ez egy csendes utca, néhány bezárt üzlettel, egy brazil grillel és egy libanoni étteremmel, amelynek ajtaján a Zárva felirat áll. Egy patkány szaladgál a járdán, és én megborzongok. Mindig is utáltam a patkányokat. Gyerekkoromban attól féltem a legjobban, hogy megeszik az arcomat, amikor a lakókocsinkban aludtam.

Szememmel követem a patkány útját az étterem és az egyik bolt mellett, amikor végre észreveszem.

Az egyik hatalmas edény mögött kuporog, amelyet az étterem a bejárat két oldalán helyezett el jól elrejtve az utca elől.

– Jason! – kiáltom a nevét, ahogy elindulok felé, de meg sem mozdul. Talán alszik?Odaérek mellé, és leguggolok. – Jason.

– Mi van? – motyogjaés egy kicsit felhúzza magát, amikor megérintem az arcát. Felnyög, a szemei homályosak. A bőre hideg, az arca zúzódásoktól foltos.

– Jézusom, Jason! – A mellkasom összeszorul az aggodalomtól. A ruhája vérrel és trutyival van bevonva. Bűzlik a régi szeméttől, a hányástól, az izzadságtól és a szextől. – Fel tudsz állni?

A szemei most rám szegeződnek, még mindig fókuszálatlanul. – Miért jössz mindig vissza? – suttogja. Az ajkai repedezettek. – Az idődet vesztegeted egy olyan olcsó kurvával, mint én.

– Fogd be, Jason. – Összepréselem az ajkaimat. – Csak... gyere velem.

Átkarolom a hátát, felemelem a lábára, és ő hozzám simul. Szarul néz ki, az arca sápadt, a szeme véreres.

Az elmúlt héten még többet fogyott. Annyira lefogyott, hogy az arccsontok úgy állnak ki, akár a pengék. Ez kurvára megrémít.

Magamhoz akarom szorítani. Gondoskodni akarok róla.

Igen, kezdem megérteni, hogy mit érzek Jason Vega iránt, és ennek semmi értelme. Ennyi idő után, alig ismerem őt. Alig beszéltem vele. Nem tudom, mi a kedvenc színe, milyen zenét szeret, horkol-e, és hogy szín szerint különválasztja-e az M&M-eket, mielőtt megeszi őket.

De azt tudom, hogy gondoskodott Jesse Lee-ről, amikor bajban volt.Hogy vigyáz a bandájára, elküldi őket, hogy megvédje őket. Hogy belevetette magát a harcba, hogy megmentsen engem, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nagyon nagy szarba került.

És rájöttem, hogy ez minden, amit tudnom kell.

– Mert megéri – mondom, egyenesen a tág, gyönyörű, sötét szemeibe nézve. – Gondoskodni akarok rólad, és nem fogok leállni. Ahogy te is gondoskodtál rólam és a sajátjaimról. Most pedig szállj be abba az átkozott furgonba. Hazaviszlek.

Huszonkettedik fejezet

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

– Megérdemled.

Elmejátékok. Másfélszeres agyrém. Miért van itt? Túl fáradt vagyok, hogy foglalkozzak vele, mindig forró, aztán hideg velem. Kibaszottul kimerültem. Amiatt, ami a múltkor történt a Klubban...

Nem, nem fogok rágondolni. Az agyam elriad az emléktől, és egész testemet borzongás rázza meg.

– Tarts ki – mondja Raine –,mindjárt ott vagyunk.

Karja átölel, távoli érzés a kabátomon keresztül, zsibbadt hátamhoz szorul. A hangja viszont... Meleg és mély, kellemes álmok visszhangja, szorosan körém tekeredik.

Itt van. Az oldalának dőlök, és botladozom, ahogy végigvezet a járdán. Átkozottul jó illata van, tiszta és pézsmás, szappan és férfi illata.

Valószínűleg pokolian büdös vagyok, és mocskos,de ez a gondolat távoli és ködös a fejemben. Az illata, a mellettem lévő melegsége és az egyik lábam a másik elé helyezése közé szorulva, ami meglepően nehéz, mert folyton összeakadnak, lassan haladunk a furgonja felé.

Végre rájöttem, hogy mi történik.

Picsába,picsába. Rossz ötlet. Bevágom a sarkam, és megállunk.

– Mi az? – kérdezi, és megragadja az állam, elfordítja a fejem, amíg a szemembe nem néz. Megsimítja az arcom, és az ujjai megdöbbentően gyengédek a zúzott állkapcsomon. – Már nincs messze. Jól vagy?

Jól? Hogy jól vagyok-e? Szent szar.Nevetés kezdődik mélyen a mellkasomban, és azt hiszem, hányni fogok. Az elmém gödrébe szorult emlékek kiszabadulnak, és úgy csapódnak belém, mint a földdel ütköző meteoritok.

Fájdalom. Vér. Kétségbeesés.Sötétség. Rettegés. A gödör alján vagyok, süllyedek, fuldoklom. Elveszve.

– Semmi baj – mondja egy hang, ugyanaz a meleg, mély hang, mint az előbb –,semmi baj, itt vagyok neked. Itt vagyok veled, Jase. Lélegezz.

Lélegzem. Igazából zihálok és köhögni kezdek, mintha tényleg a víz alatt lettem volna. Úgy tűnik, mégsem vettem levegőt, egészen addig nem, amíg ő nem szólt.

Raine.

Nem látom az arcát.Valójában nem sokat látok belőle,kivéve a vállát borító kék szövetet, ahol a vízbe fulladt patkányt utánoztam, és erős nyakának sápadt vonalát, lágy, sötét haját, amely kissé a füle fölé göndörödik.

Belégzés. Kilégzés. Hideg, friss levegő, és Raine, a meleg bőr, az alma és ember illata.

Nem vagyok a gödörben, nem vagyok az istenverte Klubban. Raine karjaiban vagyok, és a testem annyira fáj, hogy biztosan tudom, hogy ez nem álom.Szent szar, ez a valóság.

 

* * * *

 

A világ pislákol.

Raine furgonjában ülök, a csendes utcákon dübörögve, a fűtés forró levegőt fúj az arcomba. Álmos vagyok. Az álom folyton váratlanul ér utol, lopakodik felém.

Aztán felébredek, és a furgon leparkol. Raine ül a volán mögött, és úgy néz rám, mintha egy rejtvény lennék, amit próbál megfejteni.

Ami azt hiszem, illik is ide. Úgy érzem magam, mint egy kirakós. Darabokra törve.Soha sem egészben. Fogadok, hogy néhány részem örökre elveszett.

Brühühü. Visszatér a késztetés, hogy hisztérikusan nevessek, és határozottan visszaszorítom. Egy éjszakára egy összeomlás több, mint elég.

Különösen Raine előtt, a fenébe is. Bárcsak... bárcsak... erősnek tűnhetnék előtte. Erősebbnek, mint amilyen vagyok. Teljesnek.

– Épp fel akartalak ébreszteni – mondja, és a hangja hallatán mély levegőt veszek.

Emlékszem, hogy arra kért, hogy lélegezzek,és a forróság szétterül az arcomon. Megint hülyét csináltam magamból. Azok a kék szemek engem tanulmányoznak, és én leküzdöm a késztetést, hogy megránduljak.

– Hogy érzed magad? – kérdezi most.

Túlfűtött. Ami furcsa, miután majdnem megfagytam a járdán. Úgy érzem a tekintetét, mint egy kibaszott lángot, amely a bőrömet nyalogatja, bárhová is ér.

– Gyere, menjünk fel az emeletre. – Kinyitja az ajtót, és kiszáll az autóból.

És jön, hogy segítsen, mielőtt még egy mozdulatot is tennék, hogy kinyissam az ajtót. Jeges széllökés csap meg, aztán újra előttem áll, és vár.

Mintha harcolnék vele. Vele akarok menni. Kurvára szeretnék vele menni, még akkor is, ha ez egy rossz ötlet.

Egész héten arra gondoltam, amit mondott,a vádjait, és éreztem, ahogy a fájdalom újra és újra átjár. Annyira más, mint a Simon emberei által hátrahagyott fájdalmak.

Sokkal rosszabb.

És mégis, amikor felajánlja a kezét, elfogadom,és óvatosan, mint egy ízületi gyulladásos öregember, kimászom a furgonból. Szédülés tör rám, és a furgon ajtaja után kapkodok.

– Támaszkodj rám – mondja, és ez úgy hangzik, mintha valami más lenne, mintha sokkal több lenne, és én kurvára nem tudok ellenállni. Amikor felém nyúl, hagyom, hogy az oldalához húzzon, és átkaroljon.

Csessze meg a büszkeségem. Csessze meg a racionális gondolkodás. Végeztem a harccal. Nincs több energiám.

Csak egyszer, csak ma este, támaszkodom az erejére, elfogadom, amit látszólag kínál, még akkor is, ha később megfizetem az árát. Úgy teszek, mintha megkaphatnám, amit kívánok, mélyen, ahol kevés jó emlékemet, kevés igazi vágyamat őrzöm.

És kurvára nem érdekel, hogy mi lesz, amikor a valóság újra összeomlik, vagy, hogy hogyan fogom túlélni. Végtére is, a túlélés sosem volt a tervben, legalábbis nekem nem.

 

* * * *

 

– Hadd vegyem el a kabátodat. – Félrehúzza, majd lehúzza az egyik ujját, majd a másikat, és a falhoz támaszt, miközben felakasztja a mocskos kabátomat, vagy elégeti, nem érdekel. Valószínűleg az égetés lenne a legjobb. – Zuhany?

Némán bólintok. Remekül hangzik. Csak remélem, hogy eljutok a fürdőszobáig.Még mindig átkozottul bizonytalan vagyok, a térdeim gyengék. A kabátot levéve ismét fázom, és a lakás tiszta levegőjében végre megszagolom magam, és öklendezek. Pokolian büdös vagyok.

Basszus, hogy csinálta ezt végig Raine hányás nélkül? Gyakorlatilag végig hozzám tapadt. Jézusom.

Raine lerántja az esőkabátját,és egy fekete pulóvert, ami alatta van. Egy szürke póló marad rajta, amelyen egy kifakult zenekar logója van, és egy fekete farmer. Szereti a farmerját, jegyzem meg véletlenszerűen.

És a fenébe is, jól néz ki benne.

– Jason – közelebb lép, és megsimogatja a kezével a zúzódásos állkapcsomat. Épphogy sikerül nem megrándulnom a fájdalomtól, de a puha érintés okozta sokk miatt is. – Állva bealudtál, mi?

Talán ez a magyarázat.

De a fenébe is, nem. – Ébren vagyok – suttogom.

– És a karod?

Már el is felejtettem a vágást, amit múlt héten kaptam az egyik gengszter késétől. Megfogja a kezem, és felemeli a karomat, megvizsgálja.

Adam adott kötszert, miután úgy jöttem ki a Klubból, mint egy alvajáró, alig tudtam állni. Két napja megszabadultam tőle. Amúgy is túlságosan koszos és laza volt ahhoz, hogy bármit is használjon, és a seb már nem vérzett, szóval...

A lélegzetem elakad, amikor Raine ujjbegyei óvatosan végigsimítanak a hegeken, és a pehelykönnyű érzéstől libabőrös leszek. – Össze kellett volna varrni. Fogadok, hogy hegesedni fog. – Megvonom a vállam. Mit számít még egy sebhely?Hacsak nem utálja a sebhelyeket, de akkor elszúrtam, mert tele vagyok velük, és... azt akarom, hogy újra megérintsen.

Vagy hagyja abba, mielőtt valami hülyeséget csinálok.

Kurvára nem tudom, hogy mit akarok.

A szeme az enyémbe fúródik, kék, olyan kék, hogy hidegnek kellene lennie, de ehelyett forró, a legforróbb kék.

Én pedig zuhanok.

– Hűha. – A keze a vállamra vándorol, és visszanyom a falhoz, a forróság aggodalomba fordul. Vagy legalábbis ezt mondom magamnak.–Talán segíthetnék megfürödni.

Micsoda? Kavarog a fejem. – Jól vagyok. A zuhany jó lesz.

Istenem, igen, átkozottul jó lesz, lemosni rólam a napok mocskát. De még mindig olyan közel nyomódik hozzám, testének melege beszivárog fagyos húsomba, hogy nem akarok megmozdulni.

Mosakodjak, vagy odanyomjam a büdös testemet a jóképű fickóhoz, aki valószínűleg kihányja az ebédjét, ha egy másodperccel tovább kell szagolnia a bűzöm?

Sajnálkozva a mellkasára teszem a kezem, és ellököm magamtól. Vagy legalábbis megpróbálom. Olyan, mint egy izomfal, és a karom remeg. – Ami a zuhanyzást illeti...

Pislog. – Igen. Gyerünk.

Egyetlen momentum sem marad észrevétlen, magához ránt, és a fürdőszoba felé irányít. Ott folytatja a vetkőztetést, én pedig kinyitom a számat, hogy azt mondjam, hogy ez az én dolgom, hogy meg tudom csinálni egyedül is, de nem jön ki belőle semmi.

Elakadt a szavam. Milyen kibaszottul király.

Furcsa módon úgy érzem magam, mint egy gyerek. És ez azért furcsa, mert nem igazán emlékszem a gyerekkoromra, szóval honnan is tudhatnám, nem igaz?

De valahogy mégis.Van valami ártatlan a gyengéd érintésekben, a melegségben, az erős kezekben, amelyek támogatnak, vezetnek engem.Gondoskodik rólam. A biztonságnak ez a megfoghatatlan érzése, amit akkor érzek,amikor vele vagyok, és őszintén szólva nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ilyet, pedig egyszer biztos éreztem.

Valószínűleg.

Vagy talán csak túl kimerült vagyok. Olyan, mintha teljesen be lennék tépve, és hallucinálnék dolgokat.

Leveszi a csizmámat és a zoknimat,aztán lehúzza a felsőmet, ésfelemelem a karomat, hogy segítsek neki, sziszegve a sérült bordáim húzódásától.Kinyitja a cipzárt, és lehúzza a nadrágomat és az alsóneműmet,és kilépek belőlük,minden figyelmemet az arcára, kócos sötét hajára, és a lábamon lévő kezére összpontosítom.

Annyira rám koncentrál. Nem emlékszem, hogy bárki is így megérintett volna.És ahogy a tekintete végigsiklik a meztelen testemen,a fájdalom és a fáradtság rétegről rétegre halmozódásai ellenére, a gyomromban lévő állandó rossz érzés ellenére érzem, a golyóimba hő áramlik, a farkam tövében nyomás keletkezik, és a mellkasom összeszorul.

Ajkai szétnyílnak, és elpirul. Istenem, de gyönyörű, ahogy a lábam előtt térdel, azokkal a ragyogó szemekkel, a borostás állkapoccsal és a széles vállakkal.

Aztán feláll, elkezd vetkőzni, és ó, anyám, felejtsd el, hogy gyereknek érzed magad.

Hogy ártatlan? Aha.A zuhanyzó plexiüvegének kell támaszkodnom, a térdeim ezúttal egészen más okból gyengék, amikor a feje mögé nyúl, és lehúzza a pólóját, felfedve azokat a finom mellizmokat és hasizmokat, majd kigombolja a farmerját.

Az arcom túl forró, a fejem túl könnyű.Erősebben nekitámaszkodom a plexiüvegnek, remélve, hogy kitart, mert azt nézni, ahogy Raine levetkőzik, illegálisnak kellene lennie. Átkozottul veszélyezteti az egészségemet.

Letolja a nadrágját és az alsónadrágját,és bassza meg, kemény, a farka felemelkedik, hogy izmos hasa előtt lebegjen.

Megnyalom az ajkaimat. Meg akarom kóstolni. Megcsókolni a farkát. Nyalni, szopni.

Hogy tud ilyen dolgokra csábítani a mögöttem hagyott hét után? Az istenverte életem után. A picsába vele.

Odalép hozzám, végigsimít a kezével a karomon. Ösztönösen elkezdek térdre ereszkedni, de ő megragadja a könyökömet, és állva tart.

– Ma nem – suttogja –,ezt nem.

Nem értem. – Kemény vagy.

– Túlélem. Hadd csináljam ezt.

Mit csinálni?

Újra megfogja a kezem, és a zuhany alá húz. Bekapcsolja a permetet, távol tartja tőlem, amíg felmelegszik, aztán megint azt csinálja, amit korábban, megmosdat, megérint.

Ez elvonja a figyelmemet erős testének látványáról és érzéséről, combjai az enyémet súrolják, nagy kezei végigsimítanak a mellkasomon, a nyakamon, ujjai végigkúsznak a hajamon, lemossák a koszt.

Lemossa a félelmet, a fájdalmat és a keserűségetés a meleg vízsugár alatt sóhajtozom, belefulladva az érzésekbe. Alapos, ezt meg kell hagyni, kimossa a sampont a hajamból, megtisztítja az arcomat, folyékony szappant ken a mellkasomra, óvatosan bánik a fekete és kék zúzódásokkal. Ujjai a piercinges mellbimbómon időznek, és a vágy szikrája egyenesen a farkamba szökik, amikor megrántja.

Visszatér az édes fájdalom a golyóimbaés eszembe jut, hogy ezért fizetnem kell. Méghozzá inkább előbb, mint utóbb. Az adósságok bajba sodornak.

Nem próbálok újra letérdelni, már csak azért sem, mert még mindig szédülök. A kezemet az arcához viszem, a tarkójához csúsztatom, és magamhoz húzom egy csókra.

Mindössze két másodpercig vonakodik, szemöldöke a magasba emelkedik, aztán a szájával az enyémre tapad, és a falhoz taszít, izmos testét az enyémhez szorítva.

A bordáim égnek, az állkapcsom fáj. Fáj, de jó érzés is.Ahogy a nyelve a szám belsejét nyalogatja, minden érzékeny pontot megtalálva, megőrjít. Soha nem tudtam, hogy közvetlen forróvonal van a számból a farkamhoz.

Homályosan eszembe jut,hogy ez az egész arról szól, hogy visszafizessem neki, hogy ez az ő öröméről szól, de nehéz gondolkodni, amikor a nyelvével a számat dugja, a merevedése a hasamon csúszik, és a szükség apró lökései végigtáncolnak a gerincemen, összegyűlnek a farkam tövénél, és nehézkesen lógnak a lábaim között. És ettől kezd felállni, ez...

Elhúzza a száját az enyémtől, és zihálva hátrahúzódik. – Nem, a picsába. Ne így.

– Hogyan?

Úristen, akarok... szükségem van valamire. Nem tudom, mi az, de benne van Raine és a teste, a szája, a keze és a farka...

Elzárja a vizet, és kilép a zuhany alól, hogy megragadjon egy törölközőt. – Mintha szexelnünk kellene. A ma este nem erről szól.

Akkor miről van szó? Sötétben tapogatózom, miközben rám teríti a törölközőt, és elkezd szárítgatni.

– Nézd – próbálom félbeszakítani, miközben a törülközővel az arcomat törli. Kezdjük újra. – Köszönöm. Ezt az egészet. – Körülnézek a világos, tiszta fürdőszobában, a kezében lévő bolyhos törölközőn. – Hogy befogadtál a hideg elől, hogy használhattam a zuhanyodat. Ez tényleg kurva kedves tőled...

– Jase – Csak ez a becenév, amihez ragaszkodik, és ez elhallgattat.Közelebb hajol, amíg az orrunk majdnem összeér, én pedig bandzsítok és próbálok rá koncentrálni. Az francba, milyen gyönyörű szemei vannak.–Úgy értettem, hogy... ez nem rólam szól. Hanem rólad.

Pislogok. Várom, hogy értelmet nyerjenek a szavai.

Miről beszél?

– Rólad – mondja újra. – Ma este szabad estéd van. Eszünk, tévézünk és beszélgetünk.

Nagyot nyelek.Mert minden jól hangzik, túl jól, megismétlődik az az éjszaka, amikor elaludtam rajta a kanapén, egy éjszaka, amiről gyakran álmodozom, de a beszélgetés része?

Igen, az. Vajonmiért gondolom, hogy most sokkal többet akar kérni tőlem, mint amennyit adni tudok?

Huszonharmadik fejezet

Raine

 

Fordította: Aemitt

 

A mai este déja vu érzést kelt bennem, bár legutóbb Jason nem tűnt ennyire megviseltnek és legyőzöttnek. És még mindig bocsánatot kell kérnem.

– Gyerünk. – Muszáj megnyugtatnom, ahogy kilép a zuhany alól.A szentségit, még zúzódásokkal és kimerülten is ő a legdögösebb pasi, akivel valaha találkoztam, azzal a finom csontos arccal és sűrű sötét hajjal, a lágy szájjal és a széles vállakkal, amelyek már-már túl szélesek a karcsú testalkatához képest.

Kikészít, hogy úgy érzi, szexszel kell viszonoznia.Az, hogy itt van... ez alapvető emberi viselkedés, és ő nem egy véletlenszerű idegen. Segített nekem, kedvesen viselkedett velem, és én hogyan háláltam meg neki? Bizalmatlansággal és vádaskodással. Az én hibám, hogy azt éreztettem vele, hogy tartozik nekem, pedig én vagyok az adósa.

Megbotlik, ahogy belépünk a nappaliba,és még biztosabban körbeölelem a karommal. Fintorog, valószínűleg nem örül, hogy bármi okból is rá kell támaszkodnia valakire. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is találkoztam olyan vadul független emberrel, mint Jason. Fogadok, hogy ilyen erősnek kellett lennie, hogy túléljen, és a gondolat kibaszottul elszomorít.

De amikor meghúzom, és szinte vonszolom az utolsó métereket a kanapéig, egy halvány mosolyt villant felém, amitől a szívem felbolydul.

Bassza meg, mi van ebben a pasiban, ami ennyire felzaklatott belülről? Meg kell védenem, és át kell ölelnem, és örömet kell szereznem neki, és... és még sosem éreztem ilyet, soha, az egész átkozott életemben.

Felnyög, amikor leeresztem a kanapéra, és a fájdalom térképe miatt a testén, újra és újra olyan dühös leszek, hogy elvörösödöm.Bárki is csinálta ezt a sorozatot, fulladjon meg a saját farkától és haljon meg.

A kurva anyját.

Igen, Jasonnek és nekem tényleg beszélnünk kell, arról, hogy ki tette ezt vele,mi tartja Simon markában, hogyan tervezi, hogyan fog ebből kiszabadulni.

De előbb kényelembe kell helyeznem, megetetni, melegen tartani. Hogy felépüljön mindabból, amin az elmúlt héten keresztülment. Megragadom a takarót, amit a kanapé hátulján tartok a hideg éjszakákra, és ráterítem. Hoznom kellene neki egy melegítőt, de úgy néz ki, mint aki épp aludni készül, de ennie kell.

Jézusom, nézzétek, hogy elpuhultam, és most egy srác miatt nyafogok. Ocean nem hinne a szemének.

– Pizza megfelel? – kérdezem. – Maradék, de majd felmelegítem.

Bámul rám, arckifejezése nem egészen üres, inkább... zavarodott. A takaró összegyűlt az ölében, és elszakítom a tekintetemet a gyönyörű tintáról és a feszes izmokról, az apró barnás mellbimbókról, a mellkasának és karjainak erős vonalairól.

Szemei a farkamra merednek. Igen, még mindig kemény vagyok.Hogy is ne lennék, ha ő is itt van körülöttem, miután megérintettem és megcsókoltam, és éreztem, ahogy a farkát a combomhoz simítja? Halottnak kéne lennem, hogy ne akarjam őt.

De nem most. Bemegyek a konyhába, hogy elkészítsem a vacsorát, és a pár méterre lévő jelenléte annyira megzavar, hogy alig tudom elkerülni, hogy megégessem a pizzát, majd a kezemet, amikor kiveszem a serpenyőt a sütőből.

Jézusom, Raine.

A farkam még mindig boldog és átkozottul kemény, ami veszélyt jelent a konyhám szűk terében. Olyan kemény vagyok, hogy meg kell állnom, a serpenyőt a pulton hagyom, és ötventől visszafelé számolok, próbálom kiüríteni az elmémet a Jasonnel kapcsolatos szexi gondolatoktól.

Semmi sem segít. Valószínűleg ki kellene vernem, amíg ő eszik, mielőtt elfelejtem a jó szándékomat, és valami megbocsáthatatlan dolgot teszek, például elhitetem vele, hogy hazudtam, és hogy pucsítania kell előttem.

Nem, a rohadt életbe.A prioritásom ő és az, amit ő akar.Lehet, hogy olyan kemény vagyok, hogy fáj, de a szex az utolsó dolog, amire most szüksége van.

Talán később, egy másik napon, miután felépült, és elnyertem a bizalmát. Amikor el tudja engedni magát, és el tud lazulni velem, hagyja, hogy az izgalom eluralkodjon rajta, hagyja, hogy kielégítsem, és megmutassam neki, milyen lehet. Lehet, hogy nincs sok tapasztalatom, de egy dolgot biztosan tudok, hogy mindkét félnek jól kell éreznie magát. Az, hogy akarod és kedveled a partneredet, pokolian sokat számít, és én biztosan akarom és kedvelem Jason-t...

A kérdés az, hogy mi van vele? Ő is így érez?Honnan a faszból fogom tudni, amikor az ő dolga, hogy ezt elhitesse velem? Amikor azt hiszi, hogy tartozik nekem?

Ugyanazok a kérdések, amelyek mindvégig gyötörtek, és még mindig nem tudom rájuk a választ.

 

 

 

* * * *

 

A pizza jó. Újramelegítve még jobb. Jason mellett ülök a kanapén, és úgy teszek, mintha nem akarnám magamhoz húzni.

Csend van.Úgy faljuk az ételt, mintha az életünk múlna rajta, a rágásunk az egyetlen hang a szobában.A tévé be van kapcsolva, de lehalkítva, egy sportcsatornán. Nem tudom, hogy Jasont érdekli-e a sport, de nem mintha tényleg néznénk.

Nos, talán igen.Arrafelé néz, homályosan, és én... nos, én őt figyelem. Bűnös vagyok.

A tekintete kissé fókuszálatlannak tűnik, mintha gondolataiba merülne, vagy elaludna evés közben. Ebből a szögből nem tudom megmondani, bár hasznos lenne tudni, ha esetleg Heimlich-manővert kellene végrehajtanom, hogy megmentsem az életét.

Nem igazán poroltam le az elsősegély-nyújtási ismereteimet már évek óta. És sokkal szívesebben végeznék rajta szájból szájba lélegeztetést, és néhány más olyan manővert, ami bőrrel való érintkezést jelent.

Jézusom, baszd meg, úgy elkalandoztam. Ez beteges.

De a gúnyos hang,amit a fejemben hallottam az évek során, nem jelenik meg. Nyugodt és csendes az elmémben, hagyja, hogy gondolkodjak és érezzek.

– Szóval… – leteszem a pizza szélét, aztán meggondolom magam, és azt is a számba dugom. – Mi történt a múlt héten?

Ennyit arról, hogy addig nem kérdezősködik, amíg ki nem piheni magát. Szép munka, Raine.

Az arca elsápad. Lesújtó pillantást vet rám, és leteszi a pizzaszeletet, amit éppen evett. – Mi az?

A picsába. A probléma az, hogy hogyan tudnék segíteni neki, ha nem ismerem a tényeket?

– Simon. Az emberei. Hogyan kaptak el, miután leléptél aznap este? Mi történt?

– Jobb, ha nem tudod – suttogja.

Sóhajtok egyet. – Ki neked Simon? Mivel tartozol neki?

Nyel, és leteszi a tányérját. – Ő a stricim. Tartozom neki pénzzel.

– Ez baromság.

Arca megkeményedik, vörös foltok tarkítják sápadt arcbőrét. – Baszódj meg!

– Mivel zsarol? Miért maradsz ebben a Klubban? Mitől félsz ennyire?

– Baszódj meg – mondja újra, de ez csak egy leheletnyi hang. A szemei hatalmasak, és tele vannak szellemekkel.

– Ha csak pénzt akart volna tőled, fogadok, hogy harcolnál ellene. Drogok?  Ugyan már, Jase...

– Eleinte küzdöttem ellene. Hívta az embereit, hogy verjenek meg. Eltörte a bordáimat. Eltörte a karomat.

Bassza meg.Összerezzenek a halott hangszínétől. De ez sem a teljes igazság. – Megfenyegette a barátaidat, ugye? Ezért küldted el őket.

– Ez nem... – Remegő kézzel dörzsöli végig az arcát. – Ki mondta ezt neked?

– Josie.

– Bassza meg. Bassza meg. – Most már remeg, a lélegzete hörög a mellkasában. – Miért beszéltél vele? Én nem tudok...

Szent szar. – Jason. Csak téged akartalak megtalálni.Egész héten kerestelek, és aggódtam. Hé.

– Senki sem tudhatja. Senki. – A homlokán verejték gyöngyözik. A szemei vadak.

– Nem mondom el senkinek. Esküszöm. Kurvára esküszöm. Nézz rám. – Megragadom az arcát, a borostája a tenyeremet karcolja. – Nem foglak elárulni téged. A te oldaladon állok. Oké?

A pillantása összeakad az enyémmel, és keményen rám mered. Nem tudom, mit keres, de megvárom, amíg megtalálja. Amíg én vagyok az, amire szüksége van.

Erre a pasira kurvára várni fogok.

– Esküszöl – lihegi végre. – Esküszöl, hogy nem mondod el. Nem érted.

Ezt már megbeszéltük. De azt hiszem, kezdem sokkal jobban és sokkal többet megérteni, mint néhány héttel ezelőtt.

Simon Gomezről.

Jason Vega-ról.

Magamról.

Túl erős a vágy, hogy megcsókoljam. A szemei bársonyosan sötétek, a szája olyan közel az enyémhez. De sikerül kordában tartanom magam.

– Most pihenj – mondom neki. – Itt biztonságban vagy.

– Biztonság – suttogja, mintha nem hinné el. – Nem tudom.

– Ez –a szemem végighordozom a kis nappalimon – a te otthonod. Ezen a kanapén a te neved van. Itt maradhatsz minden este, ha akarsz. Minden átkozott éjszakára, esküszöm. Mindenféle kötöttség nélkül. Semmi fizetés. A pokolba is, odaadom a pótkulcsot.

Pislog egyszer. Kétszer. – Mit csinálsz?

Őszintén válaszolok. – Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy kint alszol abban a kibaszott hidegben.

Ez még nem minden, de egyelőre ennyi is elég lesz.

– Nem, én... – kicsit megrázza a fejét. – Mit csinálsz velem?

Rajtam a sor, hogy pislogjak. – Melegen tartalak.

– Te megőrültél. – De az ajkai halvány, kurta mosolyra húzódnak. – Kint kellene lennem, dolgozni.

– Bassza meg, ma este nem – suttogom, és magamhoz húzom, amíg a fejét a vállamra nem hajtja. – Isten úgy segéljen, fizetek, ha kell, de ma este velem nézed a tévét, és a karjaimban alszol.

A vállamra hajtja a fejét, és érzem, ahogy rám szegezi a tekintetét.

– Miért?

Alig suttogja, olyan halkan, hogy nem is biztos, hogy hallottam.

Annyi mindent szeretnék mondani. Próbálom kibogozni a gondolataimat. Közelebb húzom magamhoz, és hosszú teste az enyémhez simul, rövid haja csiklandozza a nyakamat.Végigsimítom az ujjaimat rajta, a selymességükön.

Mert megéri. Mert ez a legkevesebb, amit tehetek. Mert... szeretlek. Nagyon is.

De nem ezt mondom.Úgy érzem, túl korai, mintha nem akarná elhinni.

– Meg akartam... köszönni, hogy megmentetted a seggemet abban a sikátorban. Hogy kockára tetted az életed értem. Sajnálom, hogy ilyen pöcs voltam veled egész idő alatt. Kárpótolni foglak.

Úgy hangzik, mintha visszafizetném neki, amiért segített nekem, és utálom, de Jason agya így működik. Így működik a világa. Most már értem.

Várom a válaszát, de nem szól semmit.Aztán lenézek, és látom, hogy mélyen alszik.

Várható.

Mozdulatlanul maradok, a tévét bámulom, anélkül, hogy bármit is látnék, de a súlya olyan kibaszottul elviselhetetlenül édes, hogy nem tehetek róla, de többet kívánok. Hogy a karjaimban legyen minden nap, minden este, hogy megvédjem, hogy megcsókoljam, hogy megtartsam.

Az enyém. Ő az enyémazt hiszem, senki más nem kaphatja meg, és szent szar... Mi a faszt csináljak most?