1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

Raine

 

Fordította: Aemitt

 

Nem minden nap ünnepli az ember a huszonegyedik születésnapját. Az első alkalom, hogy elszállhatsz, amikor a bátyáddal és a haverjaiddal a város kedvenc csehójában legálisan és hivatalosan is berúghatsz. Pasik szabad éjszakája.

Nos, az összes többi alkalom, amikor berúgtam, nem számít. Ma este duplán látok a törvény áldásával.

Egy törvény, ami soha nem állt az én oldalamon,még akkor sem, amikor a szüleim egycseppet sem törődtek velem, amikor egy nap eltűntek a bátyám nehezen megkeresett megtakarításaival, és soha többé nem láttuk őket. Majdnem összetörte Ocean-t.

Kurvára nem számít. Az élet elég jól megy most, ezen az éjszakán, egy üveg Jackkel az asztalon,és az aranyszínű forróság, ahogy lecsúszik a torkomon, felmelegítve a mellkasomat.

Minden csillogóan fényes és király, még akkor is, ha egy csaj folyamatosan megpróbál az ölembe ülni, és nem érti a célzást,amikor folyton eltaszítom őt.

– Gyerünk, Ryan – nyafogja.

– Raine – javítom ki és kuncogok, mert minden felháborítóan vicces, amikor tök részeg vagy. – Szállj le rólam.

A csaj lebiggyeszti az ajkát. – Aranyos vagy. Vigyél haza, Raine.

Forgatom a szemem, és a mennyezet prizmás szivárványokra törik. Vigyorgok, ahogy a bárpult lassan forogni kezd. – Ma nem, édesem.

– Sohasem. Ugye, Junior? – kacsint rám Micah a pohár pereme fölött, szőke haját olyan rövidre vágatta, hogy úgy fest, mintha aranypor lenne a fején.Vagy, annyira részeg vagyok... – De várj. Talán most, hogy hivatalosan is felnőtt vagy, szeretnéd kipróbálni a puncit is?

– Nem. – Beintek neki, és határozottabban ellököm magamtól a lányt. – Azért köszi.

A lány gyilkos pillantást vet rám, majd eltipeg, kicsit bizonytalanul a tűsarkúján, új célpontot keresve.

– Biztos vagy benne?

– Baszódj meg, Micah.

– Hát, nem. – Részegen vigyorog rám, és odahajol, hogy megsimogassa a karomat.Aztán színpadiasan suttogja. – Én nem mozgok ilyen körökben.

Igen, igen. Tudom. Én vagyok az egyetlen, akit nem érdekelnek a mellek és a puncik ebben a kis csoportban. Az egyedüli, aki szereti a faszt. Az is szívás, hogy én vagyok a legfiatalabb. Gyorsan megunja az ember, hogy juniornak és kölyöknek hívják.

De nem panaszkodhatok. Az InkedBrotherhood és a DamageBoyz egy átkozottul jó banda.Jó emberek. Egy család.Már értem, miért szeret a bátyám itt Madisonban, a DamageControlnál dolgozni.

Az itt eltöltött három év alatt az én családom lettek.Mármint, persze, nem ugyanaz a kapcsolatom velük, mint Oceannak, de akkor is.Mindig meghívnak az összes összejövetelükre, és úgy tűnik, hogy hirtelen találtam magamnak egy csapat idősebb testvért.

Juhé.

– Ne gondolkozz már ennyire erősen – szólal meg egy másik hang a jobb oldalamról, én pedig fújtatok. – Hallom, ahogy a pia csorog a füled között.

Az említett testvér szúrósan vigyorog rám, és kiveszi a kezemből a poharat. Észre sem vettem, hogy újra felvettem.

– Mizu,Shun? – Shun mint Ocean, a bátyám beceneve amelyet, csak nekem engedi, hogy használjam.

Ocean felsóhajtott. – Mocskosul részeg vagy.

– Azt hittem, ezt hívják felnőttéválásnak. Ti állandóan ezt csináljátok, baszd meg.

– Nagyon vicces.

Valóban az, és ezt soha nem fogom bevallani, még, ha a kínzással fenyegetnek sem, de az, hogy Ocean védelmező meg aggódó… tetszik.A rinyálásom ellenére, szeretem, hogy úgy viselkedik, mint egy nagy testvér, mivel ő az, az én nagy testvérem, mert sokáig nem így volt.Egyszerűen nem volt ott. Elküldött engem a nénikémhez, aki utált, és kibaszott hosszú évekig nem láthattam őt.

Ami oda vezetett, hogy pokolian hiányzott, és egyúttal sokáig gyűlöltem.

Természetesen, most már tudom, miért kellett ezt tennie, de ez nem akadályoz meg abban, hogy újra átéljük ezeket a pillanatokat, amikor olyan, mintha visszaemlékeznénk arra az időre, amikor még gyerekek voltunk a lakókocsiparkban, és ő volt a bátyám, a szülőm, és egyben mindenem.

– Haza kellene húznunk – mondja Ocean.

Bár most épp egy seggfej, úgyhogy elkapom tőle a kibaszott poharamat. – Nyugi, Shun. Nem én vezetek. És még korán van.

– Úgy érted, kora reggel.

Jézusom, felejtsük el, hogy szeretem, ha ilyen.Meggondoltam magam. – Gyerünk haver. Menj haza a csajodhoz, és nyugodj le. Majd fogok egy taxit.

– R. Gyere. Holnap dolgozol.

– Vagy valamelyik srác elvisz engem. – Bólintok Zane felé, aki visszatér a bárpulttól, két sörrel a kezében. – Zane jó fej. Már mondta, hogy elvisz engem, hiszen ő nem iszik.

Ocean megrázza a fejét, bámul valamit mögöttem, és sóhajt. – Miért nem tudsz egyszer rám hallgatni, kölyök?

Mi a franc, igaz?Körbepillantok a többiekre.Zavartnak tűnnek, mint ahogy én is érzem magam.

– Mi a fasz van, haver? – motyogja Shane, hosszú sötét haját a füle mögé tűrve, ahol egy ezüstszínű álomfogó lóg. – Ez a mi éjszakánk és ma van az istenverte születésnapja. Ki dugott karót a seggedbe és hagyta ott?

Ott a pont. Jobban nem is fogalmazhattam volna.

Hátradőlök a székemben, és a bátyámra szegezem a tekintetem. A szőke haja felborzolódott, mintha rángatta volna.Mostanában eléggé stresszes, mert közeleg az esküvője és jön a baba, de boldog.Tudom. Minden egyes nap látom az arcán.

Le van nyűgözve, izgatott és hálás a csajáért, a babájáért, a barátaiért, és talán, remélem, hogy egy kibaszott kicsit értem is, ugyanakkor miért néz úgy, mintha valaki belehugyozott volna az italába?

Újra felsóhajt, leteszi a poharát az asztalra, és ismét mögém néz. Oké, mi van ott, amin így kiakadt?

Megfordulok, hogy átnézzek a vállam felett, és meglátom őt. Jason.A látvány gyomorszájon vág, és önkéntelenül zihálás hagyja el a számat.

Oké, nem minden nap látod azt a férfit, akit nem tudsz kiverni a fejedből, a férfit, akiről nem tudod abbahagyni az álmodozást.

Egy másik férfival.

Ezért akarta a bátyám, hogy elmenjek?

– Nem fogok balhézni Jasonnel – mondom halkan –,ha ez az, amiaggaszt téged.

– Nem aggódom – hazudik Ocean.

Legalábbis szerintem. Olyan valami lapul a tekintetében, amit nem ismerek fel.

Jason Vega és én, néhányszor már találkoztunk. Barátja a bátyámnak és Jesse Lee-nek, az egyik tetoválónak az üzletből, ahol dolgozom.

De utoljára évekkel ezelőtt beszéltem Jasonnel, valójában három éve, és sértegettem őt.Átkozottul csúnyán.Akkoriban még nem tudtam,de dühös voltam a bátyámra, dühös voltam a világra, és Jason történetesen ott volt.Egy könnyű célpont, valaki, akivel kiabálhattam a bátyám, az egyetlen igazi családtagom helyett.

Azóta sokat gondolkodtam ezen. Miért hívtam kurvának. Úgy vágtam a fejéhez, mintha ő választotta volna ezt az életet. Mintha lett volna választása.

Mintha nem tudnám. Nem ezüstkanállal a számban születtem,és akkor még finoman fogalmaztam.

Most őt figyelem, kizárva a zene és a barátaim hangját, ahogy kézen fogva vezeti azt az ismeretlen fickót a hátsó bejárat felé a bárpultnál álló emberek között.

Láttam őt alkalmanként az utcán vagy bárokban az elmúlt három évben.Nem sokat változott, mióta először találkoztam vele.Az én magasságom, de karcsúbb. Szikár. Erős, sötét tintacsíkok kanyarognak végig az alkarján, és kígyóznak a túl rövid póló alá.

Hagyta, hogy megnőjön a szőkített haja, és most olyan sötét, mint az enyém, sötét, mint a szemei, és a mélyükben lapuló árnyak. A kihívó ruhájában és hangsúlyos sminkben, körmei feketére festve, hogy passzoljanak túl szűk felsőjéhez és nadrágjához,egy csipetnyi ezüst a nyakában, egzotikusnak tűnik.

Dögös.

Oceanújratölti a poharamat, és szó nélkül átadja nekem. Elveszem és belekortyolok, fuldoklom a Jacktől.

Nem tudok másfelé nézni. Mi a faszért nem tudok elfordulni Jasontól, aki elvezeti ezt a jelentéktelen idegent?A vécék felé, hogy leszopja, vagy megdugja, és a gondolat nem kéne, hogy merevedést okozzon és felbosszantson egyszerre. Dühítő.

Dühös vagyokJasonra, aki végül is csak a munkáját végzi.

Magamra, amiért érdekel.

– Igazad volt – mondom a bátyámnak, miközben legurítom a maradék italomat, és felállok a kényelmetlen székről. – Későre jár. Ideje indulni.

 

 

 

Egész éjjel forgolódom, és nem tudok aludni. A farkam azóta kemény, mióta megláttam őt a bárban, és az agyam ragaszkodik az emlékhez.

Mint minden éjjel, igyekszem mindent megtenni, hogy kiürítsem az elmémet, hogy más dolgokra gondoljak, a jó dolgokra az életemben, a munkámra, a lakásomra, a testvéremre, a függetlenségemre.

De a gondolataim folyton visszatérnek hozzá.

Jason.

Nem mintha ez meglepő lenne. Manapság ez egy kibaszott állandó dolog.

Nem tudom kiverni a fejemből. Nem tudok nem gondolni a szemére, a testére, a vigyorba görbülő szájára.Nem tudok nem gondolni arra a szájára a farkamon. Hogy milyen érzés lenne.Látni őt térden állva előttem, ujjaimat beletúrni a kusza hajába. Látva, ahogy azok a sötét szemek felém fordulnak és felnéznek rám.

A hátamra fordulok. A mennyezet lustán forog, ahogy az alkohol hatása lassú utat jár be a szervezetemben.

Sokkal idősebbnek tűnik nálam. Nem a külsejét tekintve, nem.Mitöbb, fiatalabbnak tűnik nálam, túl fiatal ahhoz, hogy azt csinálja, amit a megélhetésért csinál.

Jézusom, mintha lenne egy kor, amikor már szabad kurválkodni...

Egyébként nem így értettem. A viselkedése, a keménysége, az a sötétség a tekintetében, ami tapasztalatról árulkodik. Tudásról.

Reszketve az oldalamra fordulok, és a fejemre húzom a takarót. Én csak... úgy érzem magam, mint egy gyerek a közelében, mintha semmit sem tudnék, mintha... mintha... átlátna rajtam, és nevetne.Nevetne a tapasztalatlanságomon, a naivitásomon, amikor a szexről és a férfiakról van szó.

A francba is, miért nem tudom ezt kiverni a fejemből?

Egy éjszaka Jasonnel. Egy kibaszott éjszaka, vagy akár csak egyeste, egy óra... Jézusom.

Mióta találkoztam vele azon a végzetes napon, amikor elszöktem Martha nénikémtől, amikor tizennyolc éves lettem, és rajtakaptam, hogy a bátyámmal beszélget, a gondolat úgy fúródott az agyamba, mint egy szálka.

Nem mintha cölibátusban éltem volna.Nem vagyok szerzetes, én találkozgatom férfiakkal. Azt mondták, hogy nem nézek ki rosszul, és formában tartom magam, a bátyámmal és a haverjaival edzek.Voltam pár férfival az évek során.Úgy tűnt, hogy néhányukat nem csak a szex érdekli.

De engem csak az érdekelt.

Miért vagyok rákattanva egy kurvára? Egy srácra, aki más srácokat dug meg pénzért? Leszámítva, hogy jóképű, és szexi, és olyan tapasztalattal rendelkezik, ami belőlem hiányzik, szóval talán ez az egész szarság normális.

Mit árthatna? – suttogja egy kis hang csábítóan az elmém mélyén. Mennyire lehet drága?Most már van pénzem. Megengedhetem magamnak.Csak oda kell mennem és megkérnem, nem, megmondanom neki, hogy azt akarom, hogy leszopjon, vagy, hogy pucsítson, hogy megdughassam.

Mások is csinálják. Egyfolytában, bassza meg.

Jasonnel.

Ismételten fájdalmasan kemény vagyok a gondolattól, és pokolian dühös. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet ez normális?

Ez nem lehet. El kell engednem ezt a megszállottságot. Három év, ember.Ez kurvára túl hosszú. Ocean azt hiszi, hogy ez az, ami visszatart engem a randizástól, és mostanában még a dugástól is.

Igaza van. Lehet, hogy igaza van, mindenben. Soha nem mondta, hogy menjek és fizessek Jasonnek egy éjszakát.És nem csak azért, mert nem hiszi, hogy fizetnem kell valakinek, hogy lefeküdjön velem, hanem azért is, mert Jason a barátja. Ő vigyáz rá. Úgy tűnik, mintha vigyázna rá, mint rám – és talán ez az, ami felbosszant engem.

Ez az, ami három évvel ezelőtt felbosszantott, amikor visszatértem a városba, hogy könyörögjek a bátyámnak, hogy fogadjon be, készen arra, hogy örökre lelépjek, ha nem teszi meg, csakhogy kiderült, hogy helyettem Jasont fogadta be. A pótlékomat.

Legalábbis akkor úgy éreztem. Olyan sokáig keseregtem, és bántott, hogy továbbadott, mint egy törött játékot, pedig megígérte, a fenébe is.Megígérte, hogy mindvégig együtt maradunk.

Emlékszem, amikor először láttam Jasont. Szőkített, fehér-szőke haj, szakadt farmer és egy csillogó felső, ami alig takarta a mellkasát. Soványabb volt, mint most, és a karjai csupaszok voltak a hideg ellenére, szálkás izomzat erős csontok felett a bőr sötét tintával borított.

Vad. Szexi.

A farkam olyan kemény, hogy az már fáj. Mielőtt észrevenném, körül ölelem a kezemmel, és megkönnyebbülten felnyögök, ahogy megszorítom a kemény hosszomat. Kurvára nem fogok tudni aludni az éjjel, hacsak nem intézem el ezt a dolgot.

Jason képe villan fel a fejemben.Felém fordul, sötét szemei feketével szegélyezettek, szempillái hosszúak, szája lágy.A szája mindig lágynak tűnik, még akkor is, ha a szemei dühösek.

Dühös rám.

A haragja szikrát gyújt bennem, keményebbé tesz.A fejemben, megragadja nevetségesen rövid felsőjének szegélyét, majd vigyorogva lassan húzza az izmos mellkasán át, fel a feje fölé.

Ó, a pokolba is...

Sötét haja kócos, és a nyelvétvégighúzza az alsó ajkán, és hátra billenti a fejét.Zsebeibe dugja hüvelykujjait, és a nadrágját lejjebb csúsztatja a csípőjén.

Bűnös, suttogja a fülembe egy ismerős hang. Bűnös...

Sziszegve keményebben simogatom, lassan már fájdalmasan rángatva a merevedésemet.Elkergetni a hangot. Baszódj meg, emlékezet. Becsukom a szemem, próbálok koncentrálni a Jasonról alkotott képemre, de az elillan, a nagynéném hangja visszarepít a múltba.

Akkor, amikor nem gondoltam volna, hogy megérdemlem a boldogságot, amikor azt hittem, hogy a pokolra jutok, mert fiúkra vágyom, az állandó vakító düh és a gyarló érzés közé szorultam, és én voltam a farsang legnagyobb furcsasága.

Mozdulatlanul pislogok a túlsó falra, a merevedésem lankadni kezd.

Hát, basszameg.

Amúgy is abba kéne hagynom a Jasonról való fantáziálást. És nem ez az első alkalom, hogy ezt mondom magamnak. Gyakran gondolok rá.Kurvára túl gyakran, és vissza kell fognom magam.Túl sok minden nehezedik a vállamra, túl sok minden jár a fejemben ahhoz, hogy megszállottja legyek annak a rohadt kurvának.

Annak az átkozottul idegesítő, szexi ribancnak,mert inkább a munka miatt kellene aggódnom.Félretenni pénzt. Főiskolára, talán, amivel Ocean folyton nyaggat.Ne dolgozzak többé két munkahelyen, találjak időt az órákra.Kezelni a szüleimmel való viszonyt, ugyanazokkal, akik a bátyámat hazugságokkal megvezették, és úgy szívták el a nehezen megkeresett pénzét, mint a paraziták, amíg fel nem álltak és el nem mentek.

És most visszatértek.

A düh belülről fűt, egy égő penge, ami elveszi a figyelmemet a Jason iránti vágyamról.A szüleim megérdemlik az összes összpontosítást. Biztosra kell mennem, hogy végleg eltűnnek az életünkből.

Bosszú, gondolhatná az ember? Visszavágni nekik a fájdalomért, amit a gyerekeiknek okoztak az évek során? Nem, nem éri meg a fáradságot.

De visszatértek, és többet akarnak, és nem hagyom, hogy újra belemélyesszék karmaikat Oceanba. Túlságosan bízik bennük. Túl jó.

Nem úgy, mint én. Soha nem bíztam bennük, soha nem vártam el tőlük, hogy úgy tegyenek, mintha törődének velem.Én pedig elintézem ezt, anélkül, hogy a bátyámat is belekeverném. Most én fogok vigyázni rá, fedezem őt.

Ez a másik ok, amiért iskolába akarok menni, vagy legalábbis egy jobban fizető munkát szerezni, hogy levegyem a felelősség terhét az ő válláról.Most már van egy gyereke. Nem kéne tovább aggódnia miattam.

És egyáltalán nem kellene aggódnunk az átkozott szüleink miatt.

Erről rohadtul gondoskodni fogok.

Második fejezet

Jason

 

Fordította: Aemitt

 

Fázva ébredek, sötét éjszakai lidércek tapadnak az izzadságtól átitatott bőrömre.

Mindig ilyen, mindig rohadt hideg van, különösen, amikor egy ismeretlen ágyban ébredek, egy ismeretlen szobában, a félhomályban. Borzong a bőröm. A fejem lüktet, és a számnak félelem íze van.

Az ágy másik oldala üres. Akkor csak én vagyok. A megkönnyebbülés tagadhatatlan, bár ha látnám, hogy ki hozott ide, az eldöntené a kérdést, hogy hol vagyok, és megnyugtatná a szívem őrült dobogását.

Egyik kezemet a meztelen mellkasomra szorítom, próbálom visszafogni azt az istenverte kalapálást, lelököm a takarót és számba veszem a környezetemet, kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, mi történt az elmúlt éjjel, és hogy ezúttal hova sodródtam.

Csak ne a Klubba. Istenem, kérlek, mondd, hogy nem a Klubba.

Egy zúzódás az oldalamon sziszegésre késztet, ahogy lelendítem a csupasz lábam az ágyról, és bizonytalanul állok fel, a fejemben fülsiketítő zakatolás. Több zúzódást érzek a csípőmön, a lábamon.

A falak jellegtelen szürkék, nedvességfoltokkal, a padlón a szőnyeg vékony és kopott, a sarkoknál felgöngyölődik. Az ágy öreg és megereszkedett, amikor megfordulok, hogy megnézzem.

A francba, lehet, hogy ez egy olyan szoba a Klubban, amit még sosem láttam.

Ez azt jelenti, hogy Simon a közelben lehet, a hideg egyre mélyebbre kúszik, beszivárog a csontjaimba, hogy fájdalmat okozzon nekik.

Nem Simon az,akit tegnap este követtem, bár én átkozottul biztos vagyok benne, és ahogy a falnak dőlök, karjaimat magam köré fonva és lehunyom a szemem néhány értékes másodpercre, eszembe jut a fickó.Alacsony, sörhasú, majdnem kopasz, sötét öltönyben, áporodott izzadságszagú.Felszedett egy belvárosi bárban és gyakorlatilag elrángatott a kocsijához, majd…

Ráncolom a homlokom, és a hüvelykujjammal megdörzsölöm a szemöldököm közötti fájdalmat. Igen, aztán minden szarul alakult. De aztán mi ebben az újdonság, mi? Megütött, kiélvezte a félelmet, amit igyekeztem elrejteni, a földre kényszerített, és megdugott...

Rohadt szemétláda.

Epe tódul a torkomba, és visszanyelem. Kitámasztom a kezem a falon, mély lélegzeteket veszek. Totál meztelenül lenni ebben a huzatos szobában nem segít a borzongáson. Fel kéne öltöznöm.

Jobb nem emlékezni, nem gondolkodni. Mindenesetre eléggé visszaemlékszem, hogy tudjam, ez nem Simon klubja, hála Istennek a kis kibaszott kegyelemért.

Ideje elhúzni erről a helyről. Meglep, hogy a fickó nem rúgott ki abban a pillanatban, amikor végzett. Nem ez lenne az első alkalom. Hol vannak a ruháim? Hunyorítok a homályban, ahogy ellököm magam a faltól, és megbotlom.

Ó, ember, olyan fáradtnak érzem magam. Beütöttem a fejemet valamikor tegnap este? Vagy... töltött nekem egy italt, ugye? Fasz tudja, mi volt benne. Krisztusom.

A harag fellobban a mellkasomban, elűzve a félelem és az önsajnálat hidegét. Összeszedem a cuccaimat és lelépek innen. Kiszúrom a kamu bőrnadrágomat az ágy alatt, és a fekete felsőmet egy csomóba gyűrve a szoba sarkában.

Fintorogva felkapom, és a mellkasomra húzom, nem törődve a szédüléssel és a lángoló fájdalmakkal.Irracionális módon, dühös vagyok, hogy ez a kliens azt hitte, hogy így dobálhatja a ruháimat, és a düh elfedi a félelmet, hogy a legtöbb dologra nem emlékszem.

A haragból élek. Ez tart életben minden nap.

A francba, nem találom a dzsekim. Van egy laza dzsekim,magammal hordom, hogy felvegyem, miután végeztem a klienssel, de sehol sem találom. És... bassza meg, a pénzem. Általában előre kérem a pénzt, de a kuncsaftok nem mindig engedelmeskednek. Nem mintha kényszeríteni tudnám őket, vagy megengedhetném magamnak, hogy felbosszantsam és elüldözzem őket.

Újra ellenőrzöm a nadrágom zsebeit a halovány reményben, hogy oda beletettem. Nem mintha emlékeznék rá, hogy pénzt adott volna a kezembe, de megállapítottuk, hogy a tegnap esti emlékeim szétszórtak, és tátongó lyukakkal teletűzdeltek.

A kurva életbe. Semmi. Meg kell találnom a fickót, követelni a fizetségemet, ezért a lábamat a csizmámba dugom, és keresgélve kilépek a szobából. Nem szórakozásból csinálom ezt, a fenébe is. Nincs benne semmi kibaszott szórakozás.

Egy másik emlék a tegnap estéről kavarog bennem, egy kéz megragadta az arcom, egy izzadt test betakarta, belenyomott a matracba, fojtogatva engem, és fuldoklom az epétől.

A falnak ütöm a kezem, és várom, hogy elmúljon az émelygés. Minden rendben. Jól vagyok. Valószínűleg csak egy kis kajára van szükségem. Ez minden. Mennem kéne.

Van egy lépcső, így elindulok lefelé a lépcsőn. A hely úgy néz ki, mint egy olcsó motel, és ahogy ez tudatosul bennem, rájövök, hogy ez nem véletlen, hogy a fickó lelépett, mielőtt felébredtem.

Valószínűleg a szobát sem fizette ki.

Megállok a félhomályos lépcsőházban, lenézek a koszos recepciós pultra, és átkozom a szerencsémet. Az ilyen helyeknek óradíja van, lefogadom, és a pokolba is kizártnak tartom, hogy ki tudnám fizetni az itt töltött éjszakát.

De ez már nem az első rodeóm, hölgyeim és uraim.

Veszek egy nyugtató lélegzetet, hogy a sav lent maradjon a gyomromban, és lefelé osonok a lépcsőn, amíg jobban szemügyre nem veszem a recepciós pultot.

Egy fickó ül ott, unottan vagy félálomban. Ebből a szögből nem lehet kivenni az arcát, de a feje oldalra dől. A háttérben halkan szól a rádió. Úgy hangzik, mint egy foci meccs, vagy egy talk show. Számomra mind ugyanannak a szarságnak tűnik, különösen a vér miatt, ami még mindig a fülemben tombol.

Nincs jobb alkalom, mint most. Félálom vagy sem, a szemem a fickón tartom, ahogyan lemászom a maradék lépcsőn, és mindent megteszek, hogy ne veszítsem el a fejem és a lépteim csendesek maradjanak. Visszatartva a lélegzetemet, átosonok az előcsarnokon, vagy bármi is legyen az a mocskos, sötét hely az ajtó előtt, és az ajtóhoz nyúlok.

– Te! Várj csak. Fizetned kell!

A kurva életbe.A méltóság legyen átkozott, megragadom a kilincset, szélesre tárom az ajtót, és kirohanok az esőbe.

 

 

 

Futok.

Szűk utcákon futok végig, egy olyan sugárúton át, amit nem ismerek fel, az adrenalin lüktet az ereimben, és elakad a lélegzetem. Folyton azt hiszem, hogy kemény lépteket hallok magam mögött, és ellenállok a késztetésnek, hogy hátranézzek.

Fuss tovább, fiú. Fuss tovább. Azt hiszed, nem kapunk el? Azt hiszed, el tudsz szökni?

Bassza meg. Honnan jött ez az emlék? Gondoltam, hogy nem jó emlék.

Hová mehetek? Hol húzhatom meg magam az eső elől? Kora reggel van, az üzletek még zárva, a csepergő eső jéghideg, átitatva a ruhámat a csizmámba folyik.

Botladozom, a kimerültség utolér, súlyosbítva a tegnap este megivott italok elhúzódó hatásait, a nem elegendő alvás, aztán a szex, a fájdalom, és egyéb szarságok.

Jobb, ha nem emlékszem, a fenébe is.

A futás elszívja az utolsó csepp energiát és meleget is a szervezetemből, és tapasztalatból tudom, hogy ez nem jó dolog. A szűnni nem akaró mellkasból jövő köhögéssel, a látásomba szivárgó sötétséggel, sürgősen valahova száraz helyre kell mennem és pihennem. A tüdőm fáj, és nem kapok elég levegőt.

Percről percre jobban szédülök, a szúrás az oldalamban ördögi pengévé változik, az utcát fürkészem magam előtt.Egy sötét bolt bejárata megragadja a figyelmemet – örök hála és köszönet, Giovanni’s Deli, Bor és Szeszesitalok –és a napellenző alá lépek, hogy kifújjam magam, csakhogy köhögve és öklendezve összeesem.

Ez a rohadt köhögés. Azt hittem, hogy egy időre megszabadultam tőle, de nem.

Amikor végeztem, beljebb lépek, amennyire csak lehet, aztán lecsúszom háttal a bolt ajtajának, amíg a seggem a betonra nem ér. Megborzongok, és végigsimítom a kezemet a karomon.

Mit nem adnék most a kabátomért…De amikor éjszaka kint vagy, és kétségbeesetten keresel egy vendéget, aki kifizeti a vacsorádat, a kényelem az utolsó dolog, ami eszedbe jut. A pasik húst akarnak látni, le akarják csekkolni a testedet. Szemrevételezni az árut.

Mondhatni, már hozzászoktam a hideghez. Kivéve, hogy nem számítottam arra, hogy a hőmérséklet egyik napról a másikra ennyire le fog csökkenni.

Káromkodva előredöntöm a fejemet, esővíz csöpög lefelé az arcomról, és a lábaim között a padlóra csurog.Ez a kurva élet.A torkom ég a savtól, a kezem zsibbad a hidegtől, minden lélegzetvételemtől fájnak a zúzódásaim.

Bassza meg. Ezek a zúzódások, a hányás, a félelem savanyúsága. Istenem, fáradt vagyok. Éhes is vagyok, de már hozzászoktam. A szemeim égnek, és ez megint kibaszottul felhúz. Mit ér ez az egész? Mit érek én?

Miért próbálkozzak tovább? Miért érdekel?

Hátradőlök az üvegajtónak, vakon bámulom az utcát és az esernyőjükkel siető néhány embert.Ha csak a fogaim abbahagynák a vacogást, talán még kacsintanék is egyet. Nincs szobám, és a tegnap esti fiaskó után úgy néz ki, hogy ma este megint az utcán fogok aludni.

Szar ügy.

A hideg dacára elalszom, amikor egy árnyék vetül rám, eltakarja a szürkületi fényt és az esőcseppeket. Egy fás illatú aftershavet a bőr illata követ.

– Hát, a szentségit – mondja egy homályosan ismerős férfihang. – Jason?

Kurvára kizárt. Felemelem a fejem, és a hang, a széles váll, a testalkat a helyére kattan. – Raine Storm[1].

Felnéz az égre, majd felvonja sötét szemöldökét. – Inkább, egy kis zápor.

Ez is mutatja, hogy mennyire fáradt vagyok, amikor pillanatokig tart, hogy felfogjam a béna viccét.

– Olyan vicces vagy – morgom, és a hangom akár egy reszelő, összetört és durva. Elkezdem felemelni a kezem, hogy beintsek neki.

De kék szemei kikerekednek. – Jézusom, mi a fene történt veled?

Mi nem történt velem? Ennyi éven át, egész életemben, én csak... Semmi új, akarom mondani, semmi sem történt velem, de van egy gombóc a torkomban, ami nem engedi, hogy beszéljek.

Nem mintha ez Raine Stormot egyébként is érdekelné.

Soha senkit nem érdekelt.

---

[1]Szójáték: storm – vihar